SZÁZNEGYVENÖTÖDIK RÉSZ

Mielőtt hosszú útra indulnék a jelenkori magyar kanonizált líra félelmetes bugyraiba és kemencéibe, szeretnék az eddig elmondottak alapján levonni néhány fontos következtetést.

A szerelemmel foglalkozva azt tapasztaltuk, hogy a szerelem voltaképpen sokkal többet jelent az emberiség számára annál, mint amit a hétköznapi életben a szó alatt értünk. A szerelem az emberhez méltó élet erkölcsi és érzelmi tartalma, egyben az élet célja és értelme. Semmiképpen sem azonos a puszta szexualitással, és nem is egyszerű ösztönéleti fogalom. A szerelem és az általa létrehozott alapvető kisközösség, a család emelte ki az embert az állatvilágból.

A szerelem az emberi élet legfőbb tartalma, és az egészséges emberi társadalom legfontosabb értéke. Emberi mivoltunk fő záloga. Csak az a társadalom képes valódi fejlődésre, ahol az érzelmi összetartozás és az egymás iránti személyes felelősség a hétköznapi gyakorlat fontos részei.

A társadalmi felelősség megléte vagy hiánya a gyerekekkel, a betegekkel, elesettekkel, az idős emberekkel való bánásmódban, az emberek egymás iránti szolidaritásában mutatkozik meg legelőször.

A mi társadalmunk ezen a téren igen rosszul áll, a jelenlegi hanyatlás és a tömérdek válságjelenség okai itt keresendők. A globális ideológia ezeket a jelenségeket nem akadályozza, hanem kifejezetten mélyíti. Ennek oka nem a globalizáció valamiféle eredendő „gonoszságában” keresendő, hanem abban, hogy a globalizációs értékrend csonka; csupán az emberiség igazi érdekei szempontjából közömbös tényezőket képes értéknek tekinteni.

Ismeretes, hogy a múlt rendszer gondolkodói gyakran mondták Marx nyomán azt a szabadversenyes kapitalizmusról, hogy hatalmas tömegek elszegényedéséhez vezet. Ma már közvetlenül is megtapasztalhatjuk, hogy a marxista filozófiának ez a tétele kőkemény valóság. A „jóléti állam” attitűdjét a nyolcvanas években a világ túlnyomó részén felváltotta a neoliberális gazdaságpolitika, amely a szabad verseny fikcióját felelevenítve a „szabad piac” jelszavával világszerte kizárta az államot a gazdaság irányítói közül. Gondoskodni, felelősségteljesen irányítani az emberek érdekében „paternalizmus”, elvetendő lett, szitokszóvá vált.

Az „állam ne avatkozzon a gazdaságba” elv most sem kevésbé katasztrofális, mit a korábbi évszázadokban. Az állami be nem avatkozás a gyakorlatban az erősebbet segíti, a világhatalomra törő ipari és pénzügyi oligarchiát.

A múlt század egyik legnagyobb politikusa, Franklin Delano Roosevelt az állam feladatát abban látta, hogy az emberek érdekeinek érvényt szerezzen minden téren, a gazdaságban is. Úgy vélte, az államnak egyenesen kötelessége folyamatosan kézben tartani a gazdaságot, és arra is ügyelnie kell, hogy semmiféle magán hatalom ne nőhessen az állam és annak demokratikus intézményei fölé, mert az a fasizmussal lenne egyenértékű.

Sajnos a gyakorlati globalizáció kártékony ideológiájának ezerféle lecsapódását naponta látjuk. Az emberek éppen annyira nem törődnek egymással, amennyire az állam sem visel felelősséget polgáraiért.

Az ember és az élet iránti felelősség színvonala kritikán aluli.

A családok zöme csonka. A gyereknevelés szinte megszűnt, a tinédzserekre mindent ráhagynak. Az emberek „nem érnek rá” egymással törődni. Felelőtlenül ugranak ki-be zömmel felszínes kapcsolatokba.

Az értékrend felborult. Ami gömbölyű, visszük, ami szögletes, gurítjuk.

Melyikünk nem lát olyat, naponta, hogy a tömegközlekedési eszközök ülőhelyeit tizenéves kölykök szállják meg, fülhallgatóikból csapnivalóan rossz zene recseg, közben folyvást a telefonjukat piszkálják, mellettük pedig hetven-nyolcvanéves idős emberek ácsorognak. Ez a mai társadalmunk jelképe.

Jól van ez így?

Mi az oka?

Ki az, mi az, ami itt fogyatékos?

A társadalmat igazából összetartó erők rokkantak meg, a szerelem szorult vissza. A sokféle kanonizálódott szexuális szabadosság ezt tévedhetetlenül jelzi.

A tradíció aggasztóan kimerült.

Szerelem és tradíció szorosan egybetartozik.

Folytatása következik.