SZÁZHETVENNYOLCADIK RÉSZ

Magánügyben a profán és a szakrális éppen annyira különbözik egymástól, mint a kukkoló státusza a résztvevőétől.

Ennek alapján tudjuk felmérni igazán a profán lehetetlenségét a költészetben.

A szerelem a szerelmesek magánügye. Profán értelemben senki sem lehet benne résztvevő, még a közeli rokonok sem. A szülők és testvérek – más világ. A gyerekek gyakran képzelik azt, hogy szüleik szerelmének résztvevői, ez talán egy ideig így is van, de a leggyakrabban tévedés. Ők a szülők életének egy másik dimenziójához tartoznak. Minél nagyobbak, annál inkább. Ez a legkínosabban akkor válik nyilvánvalóvá, amikor a már felnőtt gyermekek nem képesek felfogni, hogy a szülők szerelme még mindig tart, és azt állandóan megzavarják.

Utóbbiban a tömegkultúra is ludas, hiszen azt sugallja, hogy igazi szerelmi életre csak harminc év alatti Vénusz-alkatú nők, és harmincöt év alatti Adonisz-alkatú férfiak képesek, sőt ez szinte csak az ilyenek joga és kiváltsága.

A szerelem érzelmi töltete harmadik személyre nem tartozik, voltaképpen harmadik számára igazából ez önmagában fel sem fogható. Az esetek zömében ez nem is szűrődik ki, harmadik nem figyelheti meg a szerelmi intimitást. A megfigyelő státusz csak elméletben létezik. A gyakorlatban a XX. század divattá tette a csókolózást a nyílt utcán, ami gyakorlatilag minden megfigyelő számára betekintést ad az intimitások egy szintjébe – de ez persze alaposan le is fokozta a csók intimitásának értékét. Az ilyen nyíltszíni csókot minden korábbi korszak elítélné, hiszen a felek tulajdon szerelmüket árulják el. Mára már nem botránkozunk meg ezen, legfeljebb megszokásból félrekapjuk a fejünket. A dolog a XX. század úgynevezett „szexuális forradalmának” része, remélhetőleg a jövőben egy szigorúbb, az intimitás értékére többet adó korszakban majd megszűnik. A nyíltszíni csókok elszaporodtak, divattá lettek, nem tulajdonítunk nekik jelentőséget. Profán státuszba kerültek. Önmagát lopja meg velük az ember.

A szerelmi intimitás nyilvánossá tétele mindig profanizálódást jelent. A szerelemhez az ilyesminek nincs köze. Üzlet lesz belőle vagy politika. A sztárok magánéletének gyakran aprólékos kiteregetése is profanizálódott. Egyik bulvárhír olyan, mint a másik. A „felső” körökben dívó nagyon közönséges promiszkuitás illusztrációi.

A szerelem igazából nem profanizálható. Éppen úgy nem, ahogy a minőségi líra sem. A profanizálás elől megszökik, nyom nélkül eltűnik, csak a szexualitás marad, amely önmagában éppen olyan profán, mint a hírlapi halál.

A szerelmi intimitás általában csak véletlenül, vagy agresszív módszerrel figyelhető meg; kukkolással. A megfigyelő semmilyen esetben sem lehet az intimitásnak résztvevője, csak illetéktelen, passzív szemlélője.

A profán alapállás a mindenkori passzív szemlélő alapállása. Belső emberi és érzelmi ügyekben nem létezik „objektivitás” – voltaképpen másban sem, de itt könnyű belátni a teljes képtelenségét.

Az illetéktelen megfigyelő státusza a profán szemlélet alapvető modellje. Ez minden más emberi kapcsolatra nézve igaz. Az illetéktelen szemlélő minden magánügy esetében kínos helyzetben van, megsérti embertársának belső autonómiáját. Még akkor is szégyelljük magunkat, ha véletlenül leszünk tanúi valami ilyesminek.

Még a gyász esetén sem jelent az „őszinte részvét” valódi részvétet. A legtöbb esetben ez is csak valamilyen szánalomféle.

Nem az érzelemszegénység ennek az oka, hanem az, hogy a legteljesebb empátia sem tesz bennünket képessé arra, hogy embertársaink többségének belső intim világának résztvevőjévé váljon.

Erre csak a líra tesz képessé bennünket, ez egyik legfontosabb funkciója.

Folytatása következik.