SZÁZÖTVENHETEDIK RÉSZ

v     Tagadhatja-e a művészet a saját feladatait?

A kérdésnek a hagyományos esztétikák szemszögéből nézve természetesen semmi értelme. A művészet nem tagadhatja meg saját feladatait, hiszen azzal tulajdon művészet státuszát szüntetné meg. A hagyományos értelemben vett művészet esetében ez fel sem merülhetne, nem is merült fel egyetlen korban sem.

A közelmúltat kivéve.

A kérdés kulcsmomentuma ismételten a tradíció.

A hagyományos értelemben vett művészet számára nagyon fontos a morális alap. Erkölcsi alapvetés nélkül művészet nem létezhet.

A művészet morális alapja azonban nem egyik pillanatról a másikra keletkezik, és nem is a művész fejéből pattan elő. A hagyomány során jön létre, a tradíció ápolása tartja fenn, ez a művészet erkölcsi tradíciója. A már elért eredményekhez ragaszkodik, és önmagát építi tovább. Nem alkuszik. A művészet erkölcsi tradíciója biztosítja a művészet esztétikai és erkölcsi folytonosságát, egyben rávilágít a művészetnek a társadalmi életben betöltött funkciójára is.

Az avantgárd irányzatok kevés közös vonásainak egyike volt, hogy tagadták a tradíciót, sőt annak megsemmisítésére törtek. Ennek katasztrofális következményeit szemlélhetjük a jelen hivatalos művészetében.

Ha semmibe lehet venni a művészet erkölcsi tradícióját, akkor voltaképpen a művészi minőség sem számít, hiszen ilyen körülmények között értelmezhetetlen. Erkölcsi tradíció nélkül a művészetnek semmiféle társadalmi funkciója sem lehet.

A művészet erkölcsi tradícióit tagadó művészet voltaképpen saját társadalmi funkcióit tagadja meg, veszi semmibe. Ebben az esetben pedig a műalkotásnak aligha létezhet valódi esztétikai definíciója, a műalkotás kizárólag bürokratikus értelemben határozható meg.

Éppen úgy, ahogy azt a művészet intézményi elmélete teszi.

Semmilyen másféle elmélet nem volna képes megmagyarázni azt az eljárást, hogy valaki, aki „a művészet világának tagja”, saját műalkotásaként kiállít egy sorozatgyártott, a többi hasonló tárgytól semmiben sem különböző WC-csészét – vagy bármi egyebet. Az intézményi elmélet értelmében minden műalkotás, amelyet „a művészet világa” annak nyilvánít, nem szükséges, hogy a műalkotásnak esztétikai vonatkozásai legyenek.

A kanonizált líra esetében meg azt láthatjuk, hogy „a művészet világának tagjai” bármilyen hangsort lírai műalkotássá nyilváníthatnak. Természetszerűen a spirál lefelé irányul, a kanonizált líra egyre silányabb, egyre kevesebb köze lesz a költészet erkölcsi tradícióihoz.

A művészet intézményi elmélete esztétikai teória, hanem bürokratikus gumielmélet. Voltaképpen sem a művész, sem pedig a műalkotása művészi minőség nem fontos, hiszen „a művészet világának”, azaz a brancsnak minden tagja művész, akik bármit műalkotássá nyilváníthatnak.

A művészet intézményi elmélete értelemben egyedül az fontos, hogy a leendő „művész” bejusson a brancsba. Attól kezdve kiváltságos státuszba kerül, „művész” lesz belőle.

Egy ilyen művészetnek valóban nincs és nem is lehet semmiféle társadalmi funkciója. Még csak azt sem mondhatjuk, hogy elárulta volna a művészet erkölcsi tradícióit, hiszen sohasem állt azok alapján.

A bürokratikus brancs helyett másféle, valódi művészetre van szükség.

Folytatása következik.