SZÁZKILENCVENHETEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Minden szem a számítógép felé fordult. Az viszont valami hatásszünet-félét tartott. A szőke nő nem győzte türelemmel:

-         Admirális a hajónak! jelentést kérek!

„Hajó az admirálisnak. A keresett személy huszonegy évvel ezelőtt tagja volt a BB-58 UNS Rodney utolsó ismert személyzetének. A szövetségi erők parancsnoksága akkor úgy döntött, hogy néhány megmaradt csatahajó újra felszerel, és legénységgel lát el. Az illető altiszt volt, és éppen a nanorobotok irányításával bízták meg. Akkori neve Richard Anthony Eastman.”

Jellegtelen arcú, magas csontos fiatal férfi arca jelent meg a képernyőn. Az állán ritkás borosta, a fején vékony szálú, csapzott, törékeny, ritkás szőke haj. Bambán bámult a semmibe. Uniformisa viseltes volt és gyűrött.

-         Akkori neve? – motyogta Helmut.

-         Admirális a hajónak. mit jelent, hogy „akkori neve”?

„Hajó az admirálisnak. A személy jelenlegi neve John Wellington Russell.”

Újabb arcmás jelent meg a képernyőn. Beesett szemű középkorú, vagy idősebb férfi. Pántos kezeslábasának felső része hanyagul nyitva, alatta favágóinget viselt. A feje teljesen kopasz volt, a szeme fénytelen.

Csodálkozva nézték.

-         Ez ugyanaz a fickó? – szalad ki Helmut száján.

Karen is bizonytalan volt első ránézésre.

-         Admirális a hajónak! Biztos, hogy ugyanaz a személy?

„Hajó az admirálisnak. A személy azonosítása minden kétséget kizár. Az ujjlenyomata, DNS-e, írisze tökéletesen egyezik. Ugyanaz a személy, Karen Bozchana Kadlecikova admirális.”

A szőke nő bólintott.

-         Ki kellene hallgatnunk – mormogta Ed Philips.

Karen ugyanezt gondolta.

-         Admirális a hajónak! Van-e lehetőség a kihallgatására?

„Hajó az admirálisnak. A kihallgatás határozottan javallott. Kérek megerősítést: parancsot küldök az őrrobotoknak, ők azonnal kiemelik, és tíz percen belül a gyanúsított ide szállítható.”

-         Ez az! – mondta Ed.

-         Admirális a hajónak! Emeltesd ki, és szállíttasd ide a foglyot!

„Hajó az admirálisnak! Parancs nyugtázva.”

Karen kicsit nyugtalanul tekintett a várható kihallgatás elé, és láthatóan Ed Philips is ideges volt. Helmut egykedvűen várakozott.

„Hajó az admirálisnak. John Wellington Russell őrizetes, gyanúsított kiemelése megtörtént. Előállítása három perc múlva”

Karennek váratlan ötlete támadt:

-         Edet és engem a fickó annak idején láthatott már a csatahajó fedélzetén. Te azonban – fordult Helmuthoz. – teljesen ismeretlen vagy a számára. Neked kell kihallgatnod.

-         Kiváló ötlet! – csatlakozott Ed Philips.

-         De hát… – nyögte Helmut.

„Hajó az admirálisnak! Egyetértek az elgondolással. Javaslom, hogy Schellenberg hadnagy öltözzön szolgálati egyenruhába.”

Helmut még hebegett, de a jelzett uniformis máris a pulton hevert. Az ifjabb Schellenberg kissé elfogódottan vette magára, Ed Philips rendezte rajta el, és adta rá az egyéb kelléketek.

Egy perc múlva Helmut Schellenberg kínai tiszti szolgálati egyenruhában feszített antantszíjjal, derékszíjára csatolt szolgálati fegyverrel.

-         Kínai egyenruhát nyilván sohasem látott a pasas – dünnyögte elégedetten Ed Philips. – Helmut, légy kemény, zord, agresszív.

Helmut kissé ijedten bólogatott.

Karen a segítségére sietett.

-         Majd súgunk a fülhallgatón!

Néhány perc múlva megérkezett a fogoly. Gyakorlóruhához hasonlító acélszürke zubbonyt és nadrágot viselt – ez volt a csatahajón a foglyok öltözete. Két marcona robotkatona kísérte, a közben előkészített kihallgató helyiségbe vezették, belenyomták a székbe, és megálltak mellette kétoldalt.

A John Wellington Russell nevet használó fogoly láthatóan kellőképpen megrémült. Segélykérően pislogott maga elé, néha a robotok vaskos géptestére, meg a fegyvereikre tévedt a tekintete. Láthatóan felfogta, hogy a helyzete reménytelen.

Határozottan úgy festett, jócskán túl van az ötvenen. Tokája, pufók arca éles ellentétben állt nyeszlett, csenevész alakjával. Karen a képernyőn jól látta, hogy remeg a keze.

Helmut Schellenberg a széles asztal túlsó oldalán ült. Ed Philips néhány perce gyakorlati oktatásban részesítette, állandó kapcsolatban állt vele, az apró fülhallgató gyakorlatilag láthatatlan volt.

Helmut nyugodtan nézegetett valamit a monitoron, ráérős arcvonásokkal, még a tekintetét sem emelte a fogolyra. Azt azonban megérezte, hogy a két robot közt reszket az idegen férfi, és nem váratlan önbizalommal ruházta fel a botcsinálta „kihallgatótisztet”.

Karen és Ed Philips a vezérlőből figyelték a kihallgatást.

Helmut Schellenberg felemelte a tekintetét, és a tőle telhető legádázabb arccal mérte végig a foglyot. Az állítólagos John Wellington Russel reszketett.

-         Helmut Schellenberg hadnagy vagyok, a hajó vizsgálóbírója – vetette oda a fogolynak.

-         Üdvözlöm, uram…

-         Neve?

-         Hm.. – motyogott valami a fogoly, mire Helmut felemelte a hangját:

-         Neve?

-         John Wellington Russell.

-         Beosztása?

-         Szakács vagyok.

„Hazudik!” – súgta a fülhallgatóba Ed Philips, de Helmut ezt magától is tudta.

-         Szóval maga szakács?

-         Az vagyok.

-         Közönséges szakács?

-         Igen – hangzott sokkal kevésbé magabiztosan.

-         Főzni szokott?

-         Igen.

Helmut gunyorosan méregette a fickót csaknem egy percig.

-         Miket szokott főzni?

-         Kérem… amit a kapitány jóváhagy, és amihez van alapanyagom.

-         Krumplit főzött már?

-         Igen.

-         Sütött is?

-         Igen – felelte az eléggé megütközve. Miféle kérdések ezek?

-         Sok krumli kell egy ebédhez?

-         Igen, uram, nagyon sok.

-         A nanorobotok szoktak segíteni a hámozásban?

A fogoly elsápadt, csaknem sírva fakadt.

-         Uram…uram… – nyögte.

-         Hajlandó felelni a kérdéseimre, vagy továbbra is hazudozni akar, Russell? Vagy kérdezzem így: Eastman?

A fogoly megremegett, fülei vörösödtek. Mintha valamit mondani akart volna, de inkább összeszorította a száját. Félelemmel vegyes elszántsággal meredt Helmutra.

-         Maga Richard Anthony Eastman. Huszonegy évvel ezelőtt a BB-58 UNS Rodney csatahajó altisztje volt. Az volt?

-         Igen, uram – sírta a másik.

-         A nanorobotok irányításával volt megbízva?

Csend. A fogoly lesütött fejjel hallgatott.

-         Azzal volt megbízva, vagy nem?

-         Igen, uram.

-         Mikor vette fel a John Wellington Russell nevet?

-         Tíz éve ezen a néven élek, uram.

-         Mit keres most a hajón?

-         Szakács vagyok, uram.

„Változtass taktikát!” – súgta Ed Philips.

-         Ki bízta meg, hogy a hajóra jöjjön?

-         Munkát kerestem, uram.

-         Nem bízta meg senki senkivel?

-         Nem, uram.

-         Akkor a saját szakállára használta a hibernációs kamrában a robotokat?

A fogoly arcából minden vér kifutott. Arca maga volt a döbbenet.

A vezérlőben Karen felpattant, és berontott a kihallgatószobába. Ami ezután elhangzik, személyes közelségben akarta hallani. Ed Philips ott loholt a nyomában.

A fogoly, amint Karent megpillantotta, hatalmasat sóhajtott, sőt. Szélesen elmosolyodott.

-         Akkor semmi baj! – kiáltotta megkönnyebbülve. – Semmi baj, ha maga van itt, hölgyem!

-         Én? – csodálkozott a szőke nő.

-         Maga hát! Maga Mr Morgensohn menyasszonya, vagy nem?

Folytatása következik.