Ötvenharmadik rész

Szóval: nem jobb ám a helyzet a költészettel sem. Talán az irodalommal sem.

A költészet igazában nem találja a helyét a „modern” világban, lényegében a romantika letűnése óta. Átmenetileg felbomlott az egyedül biztos alapját képező struktúra; szerző-mű-közönség kapcsolatrendszere. Ehelyett kialakult az irodalom (és a költészet) sajátos bürokráciája.

Az újfajta kapcsolatrendszerben az arányok és a hangsúlyok igen hamar eltolódtak. A költészet hagyományos értékei helyett merőben teoretikus szempontok uralkodtak el, és a líra „fejlődése” eme teoretikus elvárások alapján alakult. Gyakorlatilag letért az útjáról, legfőbb célja az elméletieskedő elvárásoknak való megfelelés lett.

Teoretikusan persze meglehetősen könnyű kétségbe vonni struktúra és funkció alapvető elemeit (is), a kontrollálatlan sznobizmus meg amúgy sem ismer határt.

A „művészi” a „klasszikus modernség” nevében mostantól a normális hétköznapi élettől elszeparált, azzal vajmi kevés közösséget vállaló, mesterkélt megnyilvánulások gyűjtőnevévé vált, és lényegében ma is az. Az emberek, ha ezt a szót hallják, valami extrémre, természetellenesre, erőltetettre, műanyagra gondolnak – és az esetek jelentős részében igazuk is van.

A kapcsolatok belterjessé váltak, az irodalmi „elefántcsonttornyok” ontani kezdték a hagyományos értékekkel szöges ellentétben álló poétikai, írástechnikai és irodalomfilozófiai elgondolásokat, a kiáltványok, világmegváltó irodalmi programok és „újat hozó”, mesterségesen kiagyalt „problémákra” reflektáló, vagy éppen ilyeneket teremtő poétikák zömmel néhány száz ember olvasta folyóiratok „széles nyilvánossága” előtt nyertek elfogadást, erős eufemizmussal formabontónak titulálható művek és elvrendszerek ilyen körben „bizonyítottak”. Az életidegenség napjainkra szabványosodott, egyik életidegen eljárás „sikere” igazolja a másikat, poétikai melléfogások szentesítik egymást.

Mindennek eredményeképpen az irodalomnak sikerült többszörös falat emelnie önmaga és a közönség közé. Lényegében feladta funkcióit és küldetését. A folyamat kártékonyságát teljes mélységében még csak felbecsülnünk sem sikerült; nem tudjuk igazán, milyen folyamatokat indított el a közönség soraiban az irodalomnak önmagából való kivonulása, milyen mértékben felelős a társadalomban bekövetkezett és ma is zajló folyamatokért.

Talán a regény sínylette meg mindezeket a legkevésbé. Az újkor legolvasottabb közönségműfaja még mindig jelentős mértékben őrzi népszerűségét, de a folyamatok ezt a műfajt is szétzilálták, szubkultúrák százaira aprózták. A teoretikus szempontú regények „elsöprő sikert” arattak teoretikus és sznob körökben, „csupán” az olvasók ezrei mellőzik őket következetesen.

A teoretikus irodalomnak persze erre is van válasza; az olvasók műveletlenek, ízlésük fejletlen, primitív és elhanyagolható. Voltaképpen nem is jó, ha valami igazán tetszik az olvasóknak, az eleve gyanús. Populáris, és mint ilyen, a teoretikus Parnasszuson persona non grata.

Ebben a szisztémában a közönség mindig alárendelt szerepet játszik, legfeljebb kenetteljes felolvasások, feszengő könyvbemutatók, nyögvenyelős író-olvasó találkozók díszparasztja, biodíszlete.

A teoretikus csoportosulások produkálta mesterkélt és gyakran olvashatatlan regények a kritikai hozsannák ellenére nem sok vizet zavartak a szélesebb értelemben vett modern irodalomban. A lebecsült, lesajnált „ponyva” is nagy ívben elhúzott mellettük; napjainkra a szórakoztató irodalom területein új, eredeti, korunk kérdéseit eredményesen vizsgáló és népszerű regénypoétikák egész sora alakult ki, és a pusztán a teoretikus körökre koncentráló irodalomtudománynak lényegében fogalma sincs ezekről.

Az új irodalmi témák és formák sohasem elefántcsonttornyokban születnek, hanem mindig is a közkultúrából merülnek fel, emelkednek a felső irodalmi régiókba. Maga a regény is ilyen műfaj volt; annak idején erkölcstelennek nyilvánították, indexen volt, néha az inkvizíció is tiltotta.

A regény olvasói szabadon választják ki, melyik könyvet vásárolják meg, emelik le a polcról. Nem érdekli őket a teoretikus blabla, örömöt szeretnének, és a „vájt fülű” irodalomtudósoknál, meg az álszent sznoboknál sokkal jobban tudják, mire van szükségük. Rá se hederítenek a teoretikus szempontokra.

A líra sokkal rosszabb helyzetben van. Látszólag teljesen maga alá gyűrte a teoretikus szempontok tatárhada.

Folytatása következik.