Ötvenegyedik rész

Mindezekkel együtt a kultúra talán az ember önkifejezésének külső, látható, profán értelemben (is) érzékelhető elemeinek gyűjtőneve. Ilyen értelemben a közösségi erő, az egy közös világhoz való tartozás, az emberiség kohéziójának döntő fontosságú tényezője is lehetne, amennyiben egyes összetevői harmóniába tudnának kerülni egymással. Érdekes kérdés, hogy a kultúra miért nem tölti be ezt a funkciót; de ennek vizsgálata tanulmányom célkitűzéseitől igen messzire vezetne.

A kultúra egyes alkotóelemei nemcsak nincsenek szinkronban, de időnként még harcban is állnak egymással.

A tudományt – mint a kultúra legprofánabb összetevőjét – mindenképpen a perifériára kell helyeznünk, mint a jelenség külső héját, amely a legmélyebben érintkezik a materiális világgal, és amely voltaképpen arra támaszkodik. A tudományt érő bírálatok ebből a nézőpontból úgyszólván természetesnek tűnnek, hiszen a belső emberi lényegtől a kultúra egyetlen más eleme sem képes olyan messzire rugaszkodni, mint éppen a tudomány. A bírálatok jószerivel az ókortól kezdve lényegében ugyanazt ismétlik: a tudománynak nincs erkölcse.

A dolog azért ennyire nem egyszerű.

A tudomány működésének kartéziánus elvrendszere voltaképpen nem más, mint az érzelmi és erkölcsi szempontoknak a tudomány életéből való száműzése. Ennek megfelelően a tudomány gyakran képes puszta ismerethalmozássá válni, és ezen ismerethalmozás kisstílűsége képes áthatni a tudomány belső világát. Ennek megfelelően klikkesedik, nevetséges torzsalkodások táptalaja lesz, hajlamos túlhajtani a tekintély elvét, és dogmatikussá válni. Az emberi kultúra egyetlen más eleme sem nyilvánít ki annyi ostobaságot, mint az „okos” tudomány.

A tudományos szőrszálhasogatás izolálja a tudományos életet a társadalom egyéb dimenzióitól, az egyre differenciáltabb specializálódás pedig kritikus pillanatokban súlyos értékzavarokat okoz.

A társadalom egyéb rétegeitől elszigetelődött, önmagában gyakran teljesen céltalan ismerethalmozás természete valóban képes olyan közeget teremteni, ami a legalapvetőbb erkölcsi megfontolásokat is hárítja. Ez nemcsak az atombomba – vagy egyéb kártékony „tudományos” produktumok lelkiismeretlen előállításában nyilvánul meg. A tömegpusztító fegyverek „megalkotása” csak következménye a tudományban kialakult gondolkodásmódnak, ez a közeg az atombomba előtt sem volt semmivel különb; amint azt ragyogóan elemezte bő háromnegyed évszázaddal az első atomfegyver összebarkácsolása előtt nagy művének Falanszter színében Madách Imre.

A közeg lényegéhez tartozik, hogy a középszer általában minden gond nélkül boldogul benne, viszont az igazán nagy tehetségek helyzete gyakran nagyon nehéz. Sokan mondták és írták már, hogy sehol sincs annyi közepes intellektusú és hajlékony erkölcsű ember, mint a tudományban.

A materiálisan tudománycentrikus világfelfogás egyik vesszőparipája tudomány és vallás mesterséges szembeállítása a modern kultúra legkártékonyabb blöffjei közé tartozik. Tudomány és vallás egymással nem összemérhető fogalmak, mert nem tartoznak egy dimenzióhoz. A „tudományos világnézet” maga pedig már nem tudomány – akkor sem, ha elv-és dogmarendszerét attól kölcsönzi is – hanem maga is vallás, mégpedig olyan amely a maga vallás-funkcióit gyakran a többihez képest erősen csökevényesen tölti be.

A tudomány a maga modern rendszerében alapvetően anyagi szemléletű, ezért képtelen a szerelem lényegének megértésére. Voltaképpen itt mutatkoznak meg a leginkább a korlátai. Számára a szerelem legfeljebb valami nehezen körülhatárolható és jórészt érthetetlen jelenségcsoport, amelynek egyetlen megfogható eleme a szexualitás.

Érdekes párhuzam adja itt magát. Az utóbbi évtizedekben, amióta a Vatikán igen mélyen beleártja magát az emberek szerelmi életének korábban nagyon is intimnek tekintett vonatkozásaiba, a témával foglalkozó bíborosok – sőt ókor maga a pápa – írásaiban olyan fogalmak szaporodtak el, amelyeket korábban katolikus egyházi személyek talán soha le nem írtak: vagina, pénisz, közösülés, erekció stb.

Mivel az egyház felső vezetése voltaképpen egyfajta „öregfiúk klubja”, akik a saját erkölcsi elveik szerint nemcsak a családi életet, de a szexualitást sem ismerhetik tapasztalatból; igen fonák helyzet alakult ki. A jelek szerint az egyház az elemi tudatlanságot komoly alapnak tekinti saját felelős és sokakat befolyásoló ítéletének kialakítására.

Hasonló helyzetben van a szerelem tekintetében – a tudomány is. Tulajdon kartéziánus elvei akadályozzák abban, hogy mélyebben megismerhesse a szerelem jelenségcsoportját.

Folytatása következik.