Ötvenkettedik rész

A tudomány tehát valami száraz, „tudományosan” értelmezhető dimenzióra akarja korlátozni, biológiai fogalmakkal értelmezhető jelenségcsoportra kívánja lefokozni a szerelmet; éspedig nem azért, mert a tudomány gonosz volna, hanem amiatt, mert a tudomány számára a szerelem csak ilyen formában fogyasztható. Ha a szerelem több, mint biológiai és pszichológiai tényezők összege, hát éppen ez a „többlet” az, amit a tudomány értelmezni képtelen.

Még csak azt sem mondhatjuk, hogy a tudomány szemében a szerelem pusztán a szarvasbőgéssel vagy a fácánok dürrögésével analóg jelenség volna. Nem, a tudomány szemében a szerelem ennél sokkal kevesebb. Nem tudhatjuk igazán, mit jelenthet az általunk megfigyelt jelenség a szarvasok és a fácánok számára, mi ebben kívülálló, idegen faj vagyunk. A tudomány számára a szerelem nem a szarvasbőgésnek az abban résztvevők számára adott jelenségével, hanem csak azzal analóg, amit az ember, mint kívülálló a szarvasbőgésről képzel.

A szerelem az egyes ember számára létező és értelmezhető jelenség, éspedig éppen olyan mértékben, amennyire az egyes emberek erre alkalmasak. Nem mindenki alkalmas a szerelem teljes befogadására, nem mindenki ismeri meg a szerelem valódi mélységeit.

Meggyőződésem, hogy eljön majd az idő, amikor az egyes embereket nem IQ-tesztek és ezekhez hasonló külsődleges, racionális vagy kvázi-racionális segédeszközök tanúvallomása alapján, hanem belső lelki tényezők segítségével, például a szerelemre való alkalmasság megállapításával fogja a közösség értékelni. A nevelés célja sem a társadalmi szokásrendszer elfogadására való idomítás, nem is a fennálló hierarchia számára való szocializáció lesz, és a nevelés az ismeretek halmozásában sem fog kimerülni, hanem a közösségi és az érzelmi nevelésre fog összpontosítani. A jövő embere akkor lesz a társadalom hasznos tagja, ha rendelkezik a boldogság képességével.

A tudomány már ma is tudja, hogy létezik érzelmi fogyatékosság, és ez talán sokkal rombolóbb és kártékonyabb, mint a testi fogyatékosság. A benne szenvedők szerencsétlen, segítségre szoruló emberek.

Korunk számos szaktudósa és gondolkodója értette már meg, hogy érzelem és értelem között a primátus az előbbié; az érzelem az emberi jelenség mélyebb és fontosabb része, hogy nélküle nem is alakulhat ki valódi értelem. Az értelmi fogyatékosban nincs tudásvágy, sőt az ilyennek általában semmiféle mélyebb emberi motivációja nincs, minden téren minden megnyilvánulása vegetatív.

Hogy a tudomány is csak ilyen vegetatív szinten képes a szerelmet értelmezni, az a jelenkori tudományos szemlélet korlátait jelzi.

Nem jobb ám a helyzet a költészettel sem…

Folytatása következik.