Negyvenkilencedik rész

Láthattuk az előző részekben, hogy a szerelem jelenségcsoportja fogalmi eszközökkel gyakorlatilag megragadhatatlan. Emberré válásunkban a szerepe tagadhatatlan, mindazonáltal talán sohasem fogja megadni magát az értelmezési kísérleteknek, hiszen korántsem fogalmi téren létezik. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a „nyelv segítségével kifejezhetetlen” volna, ahogy azt a posztmodern körökben divatos kijelenteni.

Mi magyarok, szerencsésebbek vagyunk nyelvünkkel a más nyelvet beszélők jelentős részénél, hiszen sokan nem rendelkeznek a mi „szerelem” kifejezésünk megfelelőjével. Azt viszont nekünk is látnunk kell, hogy a „szerelem” szavunkat igen sokféle értelemben használjuk. Szűkebb értelemben általában örömteljes, tartós és szeretetteljes szexuális jellegű kapcsolat meghatározására, tágabb értelemben pedig egy olyan jelenségcsoportra, amit talán nem is értünk igazán.

A szerelem történeti meghatározottságának bizonygatására irányuló kísérleteket szánalmasnak mondhatjuk, hiszen legtöbb esetben puszta félreértésből, vagy éppen tájékozatlanságból fakadnak. A szerelem nem „keletkezett” sem az ókorban, sem a reneszánsz idején, és főleg nem a rokokó nagyurak szexuális kedvteléseiből kifolyólag. A szerelem egyidős az emberrel, az emberiséggel.

A szerelem nem rendelhető alá az emberi társadalom nagy tudatformáinak, intézményrendszereinek; gazdaságnak politikának vagy kultúrának, bár ezekkel tagadhatatlanul igen szoros kapcsolatban áll. A szerelem napjainkban kapcsolatos manipulációs és torz megítélése nyilvánvalóan összefügg ezen tudatformák perverz torzulásival is, ezért erről szólnom kell néhány szót.

A gazdaság az ember napi megélhetése, ellátása, testi önregenerálása. Étel, ital, szállás, eltartás. A belőle keletkezett intézményrendszernek ez (lenne) a feladata. Ebből a célból a közösség munkaképes tagjai elvégzik a szükséges tevékenységet, hogy önmagukat, illetve a közösség nem munkaképes tagjait – gyermekeket, betegeket és öregeket – eltartsák.

Ebből következik, hogy a gazdaság – ha valós és küldetésszerű céljait követi – nem állhat ettől eltérő vagy éppen ezzel ellentétes célok szolgálatába. A gazdaság alapvető feladata az emberiség eltartása. Ebből következik, hogy egy ország gazdaságának célja és feladata az ország lakosságának eltartása, nem pedig nyereség képzése valamely csoport, főleg külföldiek számára.

 A lakosság eltartásával szemben semmiféle egyéb cél – felhalmozás, csoport- és kaszt-érdekek finanszírozása, kölcsönök fizetése – nem nyerhet primátust.

 A jelenlegi gazdasági problémák mindegyike a gazdaság cél-és iránytévesztéséből, öncélúvá, perverzzé fajulásából keletkezett. Igen sajnálatos, hogy a gazdasági úttévesztés természetszerűleg a társadalmi élet minden rétegében érezteti káros hatását; negatív jelenségek százai harapódznak el, amelyekért mind a gazdasági élet kóros elfajulása, céljainak haszontalansága, alapvető filozófiai rendeltetéséhez képest való értelmetlensége a felelős. A problémák csak akkor oldódhatnak meg, ha a gazdaság a valódi, az emberiség érdekeinek megfelelő céljaihoz visszatalál.

Hogy a világon a jelenlegi tudományos és technológiai színvonal mellett egyáltalán lehetséges, hogy emberi lények éhezzenek, de ez nem csupán lehetséges, hanem sivár valóság, Földünk egyik legsúlyosabb problémája – jelzi a jelenlegi gazdasági rendszer sivár értelmetlenségét és céltalanságát. Milliárdosok és hajléktalanok ugyanazon betegség tünetei; harmonikus, az emberiség valódi céljainak érdekében munkálkodó, küldetését szem előtt tartó gazdaságban nem létezhetnének sem milliárdosok, sem hajléktalanok. Az egyik a gazdaság céltalanságának nyomorúságos jelképe, a másik pedig maga a megtestesült céltalanság és funkciótlanság.

A világ küszöbön álló élelmezési problémái nem csupán a túlnépesedésből fakadnak – amint azt a globális gazdasági erők szolgálatában álló propaganda hirdeti – hanem legalább annyira a mezőgazdaság eszközrendszerének a feladataival merőben ellentétes működéséből; az agrármultik taktikázásából és bárgyú profithajszájából.

A jelenlegi gazdasági trendek különösen veszélyesnek mondhatók, hiszen napjainkban azt tapasztalhatjuk, hogy a nemzetközi – gyakorlatilag minden törvény felett álló – magántőke elhatalmasodik az államok felett, és a világ gazdaságát uralva az emberiség érdekeit a maga alantas céljainak rendeli alá. A liberalizmus – a néhai romantika gondolat-építménye – manapság ennek ideológiájává züllött, és lényegében puszta ideológiává alacsonyodott a demokrácia frazeológiája is. A demokrácia fogalomköre persze hosszabb távon már alkalmatlan arra, hogy egy magán pénz- és tőke-hatalom ideológiai fedezéke legyen, előbb-utóbb valamiféle kozmopolita vagy elitista jellegű ideológia fogja ebben a minőségében felváltani, hogy népszerűsítse azt a parttalan kozmopolitizmust, ami az ilyen hatalom fennmaradását egyedül biztosíthatja. Ennek már ma is vannak bizonyos nyomai. Szegénynek lenni gyakorlatilag bűncselekmény, hazafinak lenni „szélsőség”, lakóhelyhez, családhoz, közösséghez ragaszkodni elmaradottság.

Az ilyen hatalommal nem az a legnagyobb baj, hogy az emberiségnek csak egy ezrelékkel sem kifejezhető törpe kisebbségét hozza uralkodó helyzetbe mindenki más rovására, hanem az, hogy az emberiség számára semmiféle téren nem biztosít perspektívát, sőt a még meglévő távlatokat is rombolja. Ez az oka annak, hogy ez a hatalom már most, kiépülésének időszakában is egyértelműen parazita. Itt mutatkozik meg teljes mélységében az efféle hatalom eredendő abszurditása; csakis abban az esetben maradhatna fent, ha képes volna az emberiség minden tradicionális elvét és intézményét lerombolni, sőt magát az emberi erkölcsöt is olyan mértékben deformálni, hogy a személyes célok sohase mutathassanak túl tárgyak megkaparintásán, pénzhajszán, alantas vágyak kielégítésén. E célból igyekszik identitás nélküli masszává degradálni az emberiséget, és próbál szövetségest találni az általa támasztott, bár vele látszólag itt-ott szembeszegülő, de szintén a mindenre kiterjedő töredezettséget és az identitás nélküliséget hirdető kultúrában.

Természetesen a szerelem mindezek esküdt ellensége. Nem véletlenül igyekeznek a jelen intézményei minél jelentéktelenebb státuszba redukálni, hígítani, fellazítani.

Magyarország jelenlegi nehéz helyzete ezen a téren nagyon fontos lehetőségeket vet fel – erről a politika kapcsán lentebb bővebben szólok.

Mindebből az is következik, hogy a szerelem eredendően nem rendelődik alá a gazdaságnak. Természetesen a gyakorlati életben sűrűn előfordul, hogy egyes személyek a szerelemről lemondva gazdasági megfontolások alapján rendezik be szerelmi életüket, gazdasági érdektől vezettetve kötnek házasságot, alakítanak személyes kapcsolatokat – amit az emberi erkölcs ősidőktől fogva elítél. Olyanok is akadnak, akik a gazdasági kényszert érezve teszik ugyanezt – mindkettő a szabad akaratról való lemondás, és nem jelenti a szerelemnek a gazdasági szférával szembeni filozófiai értelmű alárendelődését.

A politika az embernek másokkal való együttélése, a kis és nagy közösségek életvitele, együttműködése. Ez alapján magától értetődik, hogy a politika legfontosabb küldetése a béke biztosítása (volna). Ez felel meg az emberiség egyetemes érdekeinek.

Nem szükséges hosszabban elemezni, miféle perverz módon fajult el napjainkra a politika, és milyen messzire távolodott eredeti küldetésétől és rendeltetésétől. A gyakorlatban nem a béke, hanem a hatalom, az államok hatalmi versengése körül forog, és a történelem kezdete óta igen sok bajt okozott az emberiségnek. Külön probléma, hogy a jelen helyzetben – ahogy azt már Konrad Lorentz megállapította – a politika (és a politikusok) birtokában olyan eszközök vannak, amelyek nemcsak a politikát irányító személyek értelmi képességeit haladják meg sokszorosan, hanem a céljaik hasznosságát is.

Hogy gazdaság és politika mennyire eltévesztette célját és küldetését, az mutatja legjobban, hogy a jelenlegi technológia színvonal – ha okosan és az emberiség hasznára alkalmaznák – minden ember számára képes volna megfelelő életkörülményeket biztosítani. Ennek pontosan az ellenkezője történik, sohasem éheztek a világban annyira, mint épen most, és kevés olyan korszak volt a történelemben, amikor ennyire borúlátóan kellett volna a jövőbe néznünk, mint éppen most.

Magyarország különleges helyzetben van, és éppen a látszólag elháríthatatlan katasztrófa közeledte, a fennálló konstellációk közt minden értelmes perspektívától való megfosztottság képezi azon lehetőségek alapját, amelyek – ha élünk velük – a világ legfontosabb pontjává tehetnek bennünket.

Hazánkban a politikának lényegében nincs mozgástere. Teljesen mindegy, milyen erő kerül hatalomra, látszólag ugyanarra a járszalagra kerül. A hagyományos eszköztár semmi egyéb lehetőséget nem ad számára, mint azt, hogy a (gyakorlatilag kifizethetetlen) uzsorakölcsönök törlesztése érdekében további „megszorításokat” léptessen életbe, azaz – folytassa a lakosság fosztogatását. Ezen a téren már történtek „jelentős előrelépések”; a lakosság különböző csoportjai jogokat, kedvezményeket veszítettek el, a mindennapi életet szabályozó rendelkezésekben visszalépés visszalépést követ, azaz éppen olyan negatív előjelű változások esnek, amelyekkel Derrida vádolta utolsó művei egyikében a nemzetközi finánctőkét.

A megszorítások céltalanok, hiszen az uzsorakölcsönöket – egyenlőtlen és inkorrekt feltételeik miatt – sohasem lehet visszafizetni. A lakosság további szipolyozásának célja, értelme nincs.

A kormányok azonban tehetetlenek. A mozgásterük legfeljebb azt teszi lehetővé, hogy újabb uzsorahitelek felvételével még tovább rontsanak a helyzeten.

Magyarország az elsők közt omolhat össze, de a „fejlett nyugat” országaira is ugyanez vár a magántőke ellenőrizhetetlenné hatalmasodása miatt. Az Egyesült Államok napjainkra a világ legeladósodottabb országává vált, és a tendencia folytatódik.

Az állam napjainkra alulmaradt a lényegében törvények felett álló finánc-oligarchiával szemben, amely tetszés szerint kényszerít ki bárhol bármilyen neki tetsző törvényeket és egyéb kedvezményeket, és szintén a szeszélyének engedelmeskedve tör be bárhová, illetve vonul ki bárhonnan. Az állammal szemben ezerféle biztosítékot épített ki magának, ellenőrzi a nemzetközi pénzrendszert és a médiát, hatalma mindenhatónak tűnik. Fennmaradása elég gyorsan tönkretenné, katasztrófába döntené a civilizációt.

Globális és nemzetközi szinten nemigen lehet mit tenni ellene. Látszólag alsóbb szinten sem; az államok alárendelt szerepbe kényszerültek vele szemben a romantikus forradalmak kora meg világszerte lejárt. Napjaink terrorizmusa lényegében a mára elavult forradalmi elméletek mai megtestesülése, azok minden abszurd vonásával együtt. Ki gondolná, hogy Petőfi a mai öngyilkos merénylőkhöz hasonló életpályát szánt Szilveszterének? A költőt természetesen mentheti, hogy 1848-49-ben még teljesen más előjelek tapadtak a forradalmisághoz és az egyéni merényletekhez; mára ezek fölött eljárt az idő – a terrorizmust azonban semmi sem menti. Akkor sem, ha jogos sérelmek érdekében gyilkol, módszere erkölcsileg elfogadhatatlan. A terrorizmus gyakorlata morálisan még a nemzetközi finánctőke eszközeihez képest is alacsonyrendű, még annál is sokkal kevesebb perspektívát jelent.

Ha jövőt akarunk, a cél nem szentesítheti az eszközt; sőt voltaképpen az eszköz határozza meg az általa elérhető célt.

 Az emberiség érdekében álló célok elérését csak szigorúan és következetesen erőszakmentes eszközök szolgálhatják.

Ha az állami politika nevetséges látszattá silányult, a kiutat a kis közösségek összefogása teremtheti meg világszerte.

Talán ez most a magyarok történelmi küldetése. Ebben a pillanatban ehhez a feltételek adottak, ráadásul erre az útra lépni szinte kényszer. Egyéb lehetőség ugyanis: nincs.

Olyan állandósággal sulykolják nekünk, hogy a nyugat minden szempontból fejlettebb nálunk, hogy csaknem el is hisszük. De már kezdünk oda jutni, hogy ez ugyanúgy lepereg rólunk, akár a többi divatos közhely; az állandó ismételgetés miatt szinte a jelentését is elveszítette.

Most azonban – ha nincs is ebben semmi érdemünk – az örökösen ajnározott nyugat elé kerültünk: nálunk sokkal hamarabb következik be az összeomlás, ami rá is vár, ha meg nem változnak a dolgok.

Ha azonban nálunk az összeomlás bekövetkezik, a nyugat már nem lesz képes változtatni. „Fejlettsége” miatt sokkal mélyebbre merült nálunk az identitás válságában; ott kis közösségeket elsőként létrehozni mást jelentene. Például lappangó ellentétek eszkalálódását; keresztény-iszlám, őslakos-bevándorló stb. alapon. Olyan gyilkos és veszedelmes ellentéteket, amelyet nálunk csak az utóbbi években kezdett hangyaszorgalommal megteremteni a média.

A tradicionális alapokra építkező kis közösségek jelenthetik a globális túlerővel szemben a védelmet, az egyensúly megteremtésének eszközét. Általuk fékezhető meg, általuk szorítható kellő korlátok közé a törvények felett álló, „globális” finánctőke. Új politikai formációkat, eljárásokat kell találni, hogy élettel lehessen megtölteni a jelenlegi könnyen manipulálható, kiüresedett formákat.

A jelenlegi pártrendszer adott formájában öncélú, nem szolgálja a közösség érdekeit. Bizonyos értelemben véve még a rendiség intézményrendszeréhez képest is visszalépés, hiszen ott nem a „követ” volt a fontos, hanem a vármegye közössége, aki a követet az országgyűlésbe küldte. A jelenlegi képviselő ezzel szemben senkit sem „képvisel”, választóinak valódi elszámolással nem tartozik, ráadásul akár egy másik párt soraiba is átülhet. Ez igazából a választójog paródiája. Nem szabad hát azon csodálkoznunk, hogy az ilyen helyzetbe került politikusok – amikor látják, hogy igazán nagy kérdésekben mennyire szűk a mozgásterük – egy idő múlva leginkább a hatalmuk konzerválására, vagy éppen személyes vagyonuk gyarapítására kezdenek koncentrálni. Gyakorlatilag a rendszerváltás óta minden egyes kormányzó párttal szemben ez a kifogás merült fel. Elbukik, jön a következő. Ez kezdetben aztán nagy dérrel-dúrral elszámoltatást hirdet – aztán beáll a sorba. A jelenségben nem lehet nem meglátni a törvényszerűséget.

Politikusaink mögött nem áll olyan szigorú társadalmi kontroll, ami – amellett, hogy hatékonyan ellenőrizhetné – erkölcsi értelemben is felvértezné, minden pillanatban igazi feladataikra emlékeztetné őket. „Tedd a kötelességedet!”

Elemi érdekünk valamiféle hatékony társadalmi kontroll megvalósítása, különben a fentebb jelzett mechanizmus folytatásaként teljesen kifoszt, szétszóratásba, katasztrófába visz bennünket elbitangolt, rossz társaságba keveredett, gyanús elemekkel lobbizó neveletlen kölykünk, a politika.

Meg kell találni a megfelelő eszközöket. A történelmi ismeretek talán használható ötleteket sugallnak. A felemelt kézzel tiltó (veto = megtiltom!) római néptribunusra gondolok.

A fentebbiekből látszik, hogy a szerelem a politikának sem lehet alárendelve.  Természetesen vannak emberek, akik politikai vagy kvázi-politikai célok érdekében a szerelmi életüket politikai v agy kvázi-politikai céloknak rendelik alá. Olyan közösségek is vannak, ahol a szerelmi élet felett politikai vagy kvázi-politikai szempontok uralkodnak. Az ilyesminek mindig az a gyakorlati célja, hogy visszaszorítsa a szerelmet valamiféle hatalom fenntartása vagy megkaparintása érdekében. De ez mégsem jelenti azt, hogy a szerelem a politikának lenne alárendelve.

És a kultúra? Azzal hogy’ állunk?

Folytatása következik.