Kilencedik rész

A szerelmet (burkoltan) tagadó „tudományos” elgondolások egyik típusa a szerelmet valamiféle groteszk „történetiség” kényszerzubbonyába próbálja kényszeríteni. Már beszéltem egy ilyenről, de a fentebb idézett teória nem az egyetlen. Ha a tudomány képes volna elhitetni velünk, hogy a szerelem a történelem egy meghatározott korszakának terméke, nemcsak saját elméleti fogalmait kényszeríthetné fölébe, le is rombolhatná a tudatunkban a szerelem mítoszát. A deheroizálás persze a legtöbbször önmagában is veszélyes és értelmetlen értékrombolás, itt azonban több volna: a szerelem, mint „történeti produktum” várhatóan el is tűnne egy újabb korszakban, ami remek ürügyet szolgáltatna rá, hogy végre ráerőltethessék hatalom, gazdaság vagy ideológia primátusát.

Erre azonban nincs esély. Nemcsak azért, mert a szerelem története önmagában is könnyedén nevetségessé teszi az álokoskodást; hiszen megdöntésére elég csak Phimenon és Baucis történetét, illetve a Rómeo és Júliát felidézni, és akkor még nem is említettem Platón, vagy Marsiglio Ficino nevét.

A szerelemtagadást azonban itt sem a tekintélyek zúzzák szét, hanem maga, a szerelem. Ami minden ifjú generációban újra megszületik. Amaz csak a „tárgyi tévedések” szégyenpadjára ülteti a rossz útra tévedt tudományt, meghagyván neki a további ferde utak lehetőségét; emez azonban anélkül hajítja a szemetes kosárba a hajuknál fogva előcibált elméleteket, hogy tudomást venne róluk.

A szerelmet tagadó tudományos elméletek másik csoportja a determinizmusra apelláló poros, elaggott ideológiákat próbálja új jelmezbe öltöztetve eladni. A szerelem valamiféle meghatározottságát hirdetik anélkül, hogy egyáltalán értelmezni lennének képesek a szerelmet. Az általuk alkotott definíciók hebegnek-habognak, dadogásuk annyira írja le a szerelmet, ahogy egy vén háztáji koca próbálná elkapni a messze fent cikázó fecskéket.

A leggyakoribb természetesen a szexualitásra való hivatkozás. Szerelem és szexualitás azonosításáról, illetve ennek kísérletéről fentebb beszéltem, az erről kardoskodó teóriákban ahhoz képest új nincs.

Ennél ma divatosabb a genetikai alapú meghatározottságról való lármázás, génekre – illetve a vitatott mémekre –való hivatkozás. A genetika korunk egyik legfontosabb tudománya, nem véletlen, hogy a determinisztikus ideológiák zöme éppen ennek a bástyái mögé bújik.

A XX. század volt az ismert történelmében az emberiség egyetlen olyan korszaka, amikor a hatalom ideológiáját már nem a vallásra, hanem a tudományra igyekezett építeni. Eddig ez sokkal sikamlósabb alapnak bizonyult az előbbinél, egy-egy kurzus bukása után gyakran a fenntartását szolgáló tudományos elképzelések is tévesnek, urambocsá’ áltudománynak minősülnek. Az sem ritkaság a világban, hogy a tudományban politikai alapon húzódnak a frontok; az éppen hatalmon lévő csoportosulás mellett az egyik elmélet áll, az ellenzék mellett pedig a másik.

A szaktudományok egyes képviselői gyakran hajlanak rá, hogy stúdiumuk szűkre parcellázott területén belül fedezzék fel a világ vagy az élet legfőbb törvényszerűségeit. Ennek hatása alatt időnként keményen el is vetik a sulykot. A mai tudomány sem kivétel ez alól; szomorú példa rá a szinte évente kirobbanó botrányok lehangoló sorozata.

A genetika képviselői is hajlamosak rá, hogy „felfedezzék” valamely érzelmi alapú emberi tulajdonság génjét. A józan ész oldaláról nézve ez persze képtelenség, de a determinizmus képviselői számára mindig kapóra jön. Alaposan felfújják aztán az ilyen „felfedezések” jelentőségét; hogy aztán apró betűs hírekben tudassák, hogy a dolog mégsem az, aminek tűnt. A genetika területén jelenleg gyilkos hajsza folyik, és az őrült teljesítménykényszer mellett nem csodálkozhatunk rajta, ha időnként a genetika valamelyik tudományos sztárja csalónak bizonyul. Nincs év, amely ne lenne hangos néhány leleplezéstől.

A szerelmet tagadó újabb „tudományos” elméletek leggyakrabban a genetika eredményeivel élnek vissza. Ide tartozik a szociáldarwinizmus számos változata; a már megcáfolt, idejétmúlt egykori, illetve a különböző álnevek alatt létező mai.

Könnyű belátni, kik szeretnék, ha a szerelem genetikai alapon meghatározható, kiszámítható és irányítható lenne. A hatalom lehetőségeit megsokszorozná, még a legostobább világuralmi képzelgés is szárnyakat kaphatna tőle.

Az utóbbi évtizedekben gyakran kaptak lábra olyan elképzelések, hogy valamiféle csoport, „elit”, stb. igyekszik irányítani a világot. Sokszor tételesen megírták, hol, mikor és kik gyűltek össze ebből a célból. Újabban már nem is a bulvársajtó számol be ilyesmikről, hanem különféle kutatóintézetek próbálják meghatározni, kik is uralkodnak voltaképpen a glóbusz felett. Felröppennek hírek arról is, miféle elvek vezetik a feltételezett csoportokhoz sorolt személyeket és intézményeket.

Ezeket a következőképpen foglalhatjuk össze:

    Világkormány létrehozása
    Valamiféle világ-irányító infrastruktúra megteremtése
    Az egységes világgazdaság irányító intézményrendszerének megteremtése
    Az egyedül üdvözítő liberális piacgazdaság világméretű kiterjesztése
    A nemzeti és regionális patriotizmus háttérbe szorítása vagy felszámolása
    A „világnyelv” meghatározása és tűzzel-vassal történő terjesztése.

Utóbbihoz csak annyit tennék hozzá, hogy csupán a hazai anglománok képzelik axiómának azt, hogy az angol nyelv az „eljövendő világrend” magától értetődő közös nyelve. A kínaiak és az arabok többsége erről másképpen vélekedik. A világban korántsem az angolt beszélik a legtöbben, igaz, jelenleg az első számú idegen nyelv, de egyáltalán nem biztos, hogy a jövőben is ugyanebben a státuszban marad.

Az viszont valószínű, hogy a világ irányítására aspiráló csoportok – ha léteznek – bizonyára az angol nyelvet képzelik a globalizált világ első számú kommunikációs kódjának.

Az előbb megszakítottam a felsorolást, folytatom:

    Az individualizmus bizonyos mértékű visszaszorítása, már ami a tömegek individualizmusát illeti. Az „elit” tagjainak individualizmusa természetesen más lapra tartozik.
    A családi, nemzeti és egyéb kötelékek fellazítása

Akár van konkrét irányító csoport, akár ezután fog megszületni, az emberiség zöme számára az ilyen csoportok tevékenysége sok jót nem tartogat. Számos alkalommal elhangzott, hogy a világ népességének zöme voltaképpen felesleges, hiszen a globalizált világban – vagy, ha úgy tetszik, az „új világrendben” a lakosság zömének nem lesz munkája. Az elektronika, robotika stb. fejlődése ilyen tendenciákkal jár…

Itt kell egy pillanatra megállnunk.

Vajon mi a világgazdaság feladata?

Talán az, hogy kevesek számára még többet adjon, tovább fokozza az amúgy is döbbenetesen nagy vagyoni különbségeket?

Esetleg az, hogy eltartsa az emberiséget?

A világgazdaság jelenlegi formája gyakorlati értelemben az elsőt szolgálja – ami nem más, mint maga a tökéletes céltalanság. A mellette harsogó szabadság-demagógia aligha leplezheti a tényleges célok végtelen sivárságát. A világot irányító gazdasági érdekeltségek motivációja most, a XXI. század elején, a világ egységesülésének (globalizáció) folyamatával kapcsolatban semmivel sem lett fejlettebb, mint amikor a mostani igazgatótanácsi vezérek ősei évszázadokkal ezelőtt szatócsként alkudoztak a városi piacon.

A globalizáció kifejezést először Bill Clinton amerikai elnök használta, azóta elképesztő gyorsasággal terjedt el a földkerekségen. A fogalmat sokan, sokféle értelemben használják, bizonyos mértékben mára le is járatódott.

A globalizáció – eredeti értelmében, mint a föld népeinek és nemzeteinek valamiféle együttműködése – már évszázadok óta zajlik. A folyamat, mint a jövő globális, vagy annál is magasabb szintű emberi közösségét felépítő események összessége – önmagában kívánatos és elkerülhetetlen. A jelenlegi – a nemzetközi pénzügyi szervezetek, multinacionális cégek és nagybankok irányítása alatt zajló – globalizáció azonban jelentős részében kártékony, nem felel meg az emberiség közös érdekeinek.

A globalizációs propaganda egyfajta gólyaperspektívát sugall: állandóan az emberiség, a Föld érdekeit hangoztatja, a lokális szempontokat pedig jelentéktelennek igyekszik feltüntetni. Hétköznapi ésszel persze azt hinnénk, hogy a globális érdek a lokális érdekek összességéből (is) adódik, de hamar megértjük, hogy nem így van. „Globális” érdek alatt tartalmatlan áriákat, esetleg kiüresedett közhelyeket hallunk, az „emberiség érdeke” valamiféle lila köd; és ez az érdek a miénktől általában annyira homlokegyenesen eltérő, mintha mi nem is tartoznánk az emberiséghez.

A közönséges kapzsiság és a hétköznapi, láthatatlan zsarnokság gyakran szokta magát valamiféle „felsőbb, magasabb érdek” jelmezébe öltöztetni. Mindig arról akar meggyőzni bennünket, mondjunk le fontos dolgokról – semmiért.

Az összeesküvés-elméletek szezonját éljük. Politikát, gazdaságot irányítók iránt a bizalom világszerte csökkenőben. Nem véletlenül, hiszen mára a hétköznapi ember pontosan látja, hogy a nagy rendszerekben rossz paradigmák érvényesülnek.

Különleges korban élünk: a hétköznapi ember világképe kitágult, felelősségtudata megnőtt, a világról alkotott felfogása alapjaiban változott meg. Ezzel szemben a politikusok, gazdasági vezetők motivációja és célrendszere semmit sem változott a XVIII. század kabinetháborúi óta, még mindig ugyanolyan kisszerű, mint azoké a politikusoké, akik képesek voltak hetekig azon alkudozni, kinek hol a helye a királyi asztalnál, vagy egy felvonuláson melyikük hintaja legyen az uralkodó fogatához közelebb. Még mindig befolyási övezetben, külkereskedelmi mérlegben, gazdasági növekedésben, klikk-érdekekben és profitban gondolkodnak, lényegében mindent ilyen céloknak rendelnek alá. Pedig a globalizáció mai szituációja mellett ezek a célok már nem korszerűek, hanem nagyon is elavultak. A globalizáció a föld egész lakossága érdekében való működést tételezne fel, amihez képest ez a motiváció szánalmas. A profithajhászás és a versengés erőltetése helyett a globalizáció kooperatív magatartást tételezne fel. Mivel az együttműködésnek első látásra a leghalványabb nyoma sincs, a hétköznapi ember teljesen logikusan tételez fel valamiféle titkos paktumot, összeesküvést a színfalak mögött. Mert annak legalább volna némi értelme.

Konrad Lorenz évtizedekkel korábban azt írta valahol, hogy a politikusok rendelkezésére álló eszközök nemcsak az értelmi képességeiket haladják meg, hanem a céljaik hasznosságát is. Politikusok helyett nyugodtan mondhatott volna multinacionális menedzsereket és bankvezéreket is, a helyzet teljesen ugyanaz. Napjainkra pedig még erőteljesebben kiviláglik az eszközök által rendelkezésre álló hatalom és a célok kisszerűsége közötti ellentmondás.

Folytatása következik.