Kilencvenkettedik rész

Valamit gyorsan le kell szögeznem: az irodalom vagy a költészet terén semmiféle „rendszerváltás” nem történt. Ugyanazon tendenciák folytatódtak, amelyek a posztkommunizmus időszakában kezdődtek; csupán a „demokratikus ellenzéki” címkét kellett „liberális demokrata” önelnevezésre cserélni. A jelentéktelenség megmaradt.

A hazai irodalom intézményileg támogatott része már a Kádár korszak utolsó éveiben eljutott oda, hogy az irodalomnak, költészetnek egyáltalán nincs küldetése, nem is kell népben és nemzetben gondolkodnia, csupán alanyban és állítmányban. Elég az. Minek is, hiszen a közönséggel való kommunikáció amúgy sem fontos. Sőt: hátrány. Szitokszó. A költészetnek nincs semmiféle célja, hogyan is lehetne bármilyen küldetése. Kerekeket kell szerelni az elefántcsonttorony alá, kellőképpen összefonódni hatalommal és pénzzel, és minél többször kimenni nyugatra. Nem fontos a tartalom, minden a látszat.

Érdekes, hogy mennyire hasonlóan sivár gondolatok győzedelmeskedtek akkoriban a politikában is. A rendszerváltás korszakának egykori politikai primadonnája harsány hangon tiltakozott a gondolat ellen is, hogy a politikusok visszahívhatók legyenek. Még hogy „Pista bácsi” elzavarhasson a húsosfazék mellől egy kegyelmes urat!

Természetesen azóta is „Pista bácsi” fizeti a korrupt, örökösen ide-oda lobbizó, országot-hazát adósságokba döntő, saját pecsenyéjüket sütögető politikusok költségeit anélkül, hogy érdemben hatást gyakorolhatna rájuk, pedig ő „a nép”, aki megválasztotta őket. A legkisebb mértékben sem tekinthető demokratikusnak az a politikai rendszer, ahol a négy évre választott kegyelmes urakat saját választóik – akiket elvileg képviselnek! – semmiféle módon sem ellenőrizhetnek, és akik királyi szabadságuk birtokában akár egy másik padsorba is átvonszolhatják öltönyös feneküket. Ez megcsúfolja a demokratikus alapelveket, ahol elvben nem a képviselő a fontos, hanem a közösség, aki őt a parlamentbe küldte.

Pista bácsi nem számít, fizessen minél több adót, tartsa el a brancsot és a hozzá kötődő bürokráciát, és minél kisebb költséggel dögöljön meg. Pista bácsi hülye.

Ugyanez a kisszerűség regnál költészetben és irodalomban is. A kanonizált irodalom nem sokat vesződik a minőséggel, helyette úgy megszállja az infrastruktúrát, mint valami idegen hadsereg. Nem is fontos a minőség, elég, ha valamit „elég magas helyen”annak minősítenek. Ehhez megvan a kéz kezet mos alapon működő kapcsolatrendszer, ez a világot is megváltja, hiszen a brancson kívül mindenki dilettáns. Ez ilyen egyszerű.

A sikert a díjak, kapcsolatok, státuszok teszik, a közönség felesleges jelenség. Nincs rá szükség. Ha nem tetszik neki a kánon, dögöljön meg.

A politikai és irodalmi hatalomgyakorlás elvei azonosak.

Ma már a kánon is hasadozik, de egyértelműen a politika mentén. Szubkultúrák még kisebb szubkultúrákra esnek szét. Hatalmi pozíciók, státuszok mentén kitört torzsalkodásokat harsány médiakíséret próbál heroikus küzdelmeknek láttatni. Még a látszólag esztétikai nézetkülönbségek mentén kirobbant konfliktusok mögül is állandóan kilóg a politika lólába. Elönt mindent a gyakran még a napi politikai ötletdramaturgiánál is sivárabb kisszerűség. A viták nívója egyre gyakrabban süllyed az alpári alá, és a kölcsönös ripacskodás minden pártatlan érdeklődést elriaszt. Olvasók helyett sokszor csak szurkolótáborok vannak. A viták tárgya sem nagyon képes túllépni a napi politikai közhelyek témakörein.

Ahogy a jelenlegi politikai erők külön-külön és összességükben is alkalmatlanok a problémáknak nemcsak a megoldására, hanem érdemi kezelésére is, ugyanúgy nem képes a kanonizált költészet sem betölteni a mindenkori költészet küldetését.

Váltásra van szükség.