Nyolcvanadik rész

Szerelem nélkül az ember még kevésbé lenne életképes, de ennek belátásához el kell jutnunk odáig, hogy legalább többé-kevésbé képesek legyünk definiálni a szerelmet. Ettől ugyanis még mindig nagyon messze vagyunk.

Az eddigiek alapján mindenképpen fel kell vetnem, hogy a szerelem lényegesen összetettebb jelenség annál, aminek a hétköznapi ember gondolja.

Láttuk, hogy a tudományos definíciós kísérletek sem jutottak tovább. A klasszikus filozófia lényegesen mélyebbre ásott, hiszen már Platón megértette, hogy a szerelem az emberi társadalom egyik leglényegesebb jelenségcsoportja, és nézeteinek egy része ma sem avult el. Különböző korokban élt követői pedig helyenként nagyon is időtálló gondolatokat fogalmaztak meg a szerelemről; különösen igaz ez a firenzei neoplatonistákra, Marsiglio Ficinóra és társaira. Velük még találkozunk ebben az esszésorozatban.

A közelmúlt jelen magyar filozófusa, Ancsel Éva, aki műveiben az európai filozófiai gondolkodás legjobb hagyományait, Montaigne kezdeményezését követve képes volt a legkomolyabb filozófiai problémákról is hétköznapi, emberi nyelven szólni, nagyon határozottan jelentette ki: „Az élet célja a szerelem.” Hozzá kell tennem: Az Élet értelme is a Szerelem. De erről majd később.

Platón, Montaigne, Ancsel Éva….

Nem baj ám, ha a filozófus írni is tud. Akkor a felsoroltakhoz hasonlóan képes lesz életszerűen beszélni a szerelemről – és egyéb problémákról is. A száraz akadémikus bikkfanyelv eltávolít, a jó toll közel hoz. Az emberi jelenséget nem a doktrínák, hanem a megszólított érzelmek képesek csak valamennyire is értelmezni.

A szerelem definíciós kísérletei mindenütt a kiindulópont korlátaiba ütköztek. Ha társadalmi jelenségként próbálták értelmezni, óhatatlanul megkísérelték alárendelni a teóriáik alapját képező jelenségeknek – gazdaságnak, osztályharcnak, még a piacnak is. Ha a természettudományok oldaláról közelítettek hozzá, előbb vagy utóbb jöttek az idegpályák, enzimek, legújabban pedig a gének. Utóbbiból kétféle – gyakran egymást is tagadó – elképzelés sülhet ki. Az egyiknek – Northrp Frye szavaival élve – az apja Marx Károly, az öregapja meg Luther Márton. Ennek kiindulópontja még mindig a klasszikus polgári világkép mára elavult mechanisztikus materializmusa (vagy az ezzel sok tekintetben azonos deizmus), amely az eleve elrendeltségre épül, mániákusan keresi mindenben a szükségszerűséget. A másik ennek „szaktudományosított” változata; egyféle autószerelő-filozófia; az emberi test és lélek alkatrészeire próbálja testálni a szerelem előidézésének ódiumát. Egy-egy részigazság persze mindig képes teljesen távútra csábítani. Tagadhatatlan, hogy a motor hajtja a gépjárművet – de az úti célt ritkán határozza meg.

A szerelem jelensége puszta létezésével kérdőjelez meg minden szükségszerűségre alapozott dogmát – isteni eleve elrendeléstől a külgazdasági, belgazdasági, genetikai vagy egyéb végzetekig.

A XX. századi filozófiák egy része megkísérelte az újabb fejleményekkel összhangba hozva megőrizni mindazt, amit a klasszikus polgári gondolkodásban értéknek vélt. Ennek persze tragikus eredménye lett. Kiderült, hogy az ember „magányosan vettetett a világba”, „léte önmagában tragikus. És persze – erkölcsi világrend nélkül hova máshova juthattak volna – értelmetlen is. Sőt. Minden céltalan. Mindennek oka a véletlen. Az ember léte önmagában abszurd.

A XX. századi filozófiákban nem ez a leggroteszkebb. Még csak nem is az, hogy később „nyelvkritikára”, azaz jobbára a nyelvről való (üres) elmélkedésre redukálódtak. Hanem az, hogy maga Martin Heidegger kénytelen a sajátjával ugyanazon tőről fakadó materializmust fogyatékos filozófiának minősíteni. Filozófiai abszurdum, hogy a dolgok teremtenék az embert. Ezzel persze a véletlen elvét hirdető gondolkodás mellbe döfte – saját magát. Az objektivitás makacs hajszolása voltaképpen kacskaringós szerpentin – a semmibe.

A „minden oka a véletlen, az Élet az anyag valamiféle működési zavarában, az ember létrejöttének oka meg groteszk mutációban keresendő” felfogás egészen működőképesnek tűnt addig, amíg úgy gondoltuk, hogy egyedül vagyunk a hatalmas Univerzumban, rajtunk kívül életnek halvány nyoma sincs. Ma már megmagyarázhatatlannak tűnik, hogy az ötvenes és hatvanas évek természettudósai miért védelmezték akkora vehemenciával ezt a fantáziátlan és sivár elképzelést, amelyet nagyjából annyira tudtak (volna) bebizonyítani, mint azt hogy a Föld egy Világtojásból keletkezett.

Ma már nem gondoljuk, hogy az élet annyira ritka és egyedi jelenség volna a Világegyetemben, hogy egyedül a Földön alakulhatott volna ki. A véletlen elve lóg a levegőben.

 A szerelem inkább azt látszik bizonyítani, hogy a világon semmi sem véletlen.

A szerelem értelmezési kísérletei azért sikertelenek, mert mindig leragadtak a szerelem jelenségcsoportjának valamely részénél, megpróbálták egydimenziós fogalommá szűkíteni a jelenséget, a szerelem pedig mindig kirúgta a szoros kalicka oldalát. Verbálisan persze hangsúlyozták, hogy a szerelem „társadalmi”, „fajfenntartó”, stb. nem felejtették el aztán hozzátenni, hogy mindenféle „gazdasági-társadalmi”, vagy éppen politikai „meghatározottsága” van – amitől totálisan értelmetlenné vált az egész.

A szerelem társadalmi és egyben személyes jelenség, az ember sajátos tulajdona, amelynek igen sokféle megnyilvánulása létezhet. A következő részekben ezzel szeretnék foglalkozni. A szerelem értelmezése alapot nyújt majd a líra meghatározásához is. Olyan kérdéseket is érintek, amelyek látszólag távol esnek a témától.

Utóbbira csak egyetlen példa. A „szépség” fogalma az újabb kori filozófiában „hontalanná” vált (A kifejezést használja például Heller Ágnes.), gyakorlatilag értelmezhetetlennek bizonyult, a benne megtestesülő szubjektivitás mindenféle keretet összedöntött. De talán a „szépség” személyes aspektusa valamely sokkal kiterjedtebb jelenségcsoportnak, ahol a „jóság” közösségi fogalomként értelmezhető.

Mit mondhatunk még el a szerelemről?

Folytatása következik.