SZÁZHUSZONÖTÖDIK RÉSZ 

Mi, magyarok a trianoni diktátumot elvben büntetésként kaptuk, lehetetlen rá másképpen tekinteni. De felmerülhet a kérdés, hogy vajon az utódállamok nem ugyanazt kapták-e jutalmul, amit mi büntetésből? 

Legtöbbjükről azonnal látszott, hogy életképtelen, nagyhatalmi tákolmány. Egyikük sem volt képes a Trianonban kapott területi egységét megőrizni, ezzel együtt közös örökség az egymásra mutogató gyűlölet, az ellenségképzet, a gyanakvás, a stabilitás hiánya. Ez a térség minden állama számára káros.

A megosztottság eredményesen akadályozza a térség fejlődését, és a kapuk állandóan nyitva állnak a nagyhatalmi beavatkozás minden formája számára. A kommunikáció kölcsönösen lehetetlennek tűnik, süketek párbeszéde folyik. A szlovák nyelvtörvény miatt az EU-hoz futunk panaszra, csodát várunk, a szlovákok meg izzadva-szellentve-erőlködve igyekeznek a maguk számára kisajátítani a magyar történelem személyeit és eseményeit. Szlovák írónak nevezik ki Mikszáth Kálmánt, a magyar próza egyik legnagyobb művészét, szlovák-török végvári harcokról locsognak, sőt a Krisztus előtti évszázadok szlovák hadtörténetét emlegetik. Nyilván maguk is tudják, hogy ezek nevetséges ötletek, a legelemibb vizsgálatot sem állják ki, elég néhány pillantást vetni a forrásokra, vagy felütni Mikszáth műveit. Az ellentét fenntartásán kívül az ilyesminek semmi értelme sincs.

Amíg a kölcsönös gyűlölködés tart, a Kárpát-medence mindig az éppen aktuális nagyhatalmak játszótere lesz. Valakit mindig pellengérre állítanak, a többi segít gyűlölködni, a „vétkest” esetleg megszállják, légi csapással sújtják. Már ki van próbálva.

Van-e más perspektíva?

Van bizony!

A Duna-menti népek konföderációjának eszméjét a köztudat általában Kossuth Lajos személyéhez köti. Valójában ennél sokkal korábban megfogalmazták.

Már a XVII. században.

Folytatása következik.