Az “objektivitásra” törekvő tudományos terminológia nemcsak ezekkel a “kiskapcsolatokkal” nem tud mit kezdeni, az emberi érzelem világa a számára mindenestül “terra incognita”. Olvassuk el, hogy különböző emberrel foglalkozó tudományok miként definiálják a “szerelem” fogalmát, és nem fogjuk tudni, sírjunk-e, vagy nevessünk. Egyetlen példa is elég lesz annak illusztrálására, miféle irdatlan baklövésekre képes ezzel kapcsolatban a tudományos elme. A szociológia igazán emberközeli tudomány(nak tűnik). Egyik vitathatatlanul legkiválóbb képviselője írja a következőket: “A romantikus szerelem először az udvari körökben bukkant fel, mint az arisztokrácia házasságon kívüli kalandjainak jellegzetessége. Még mintegy két évszázaddal ezelőtt is teljes egészében ezekre a körökre korlátozódott, és a házasságon kívül létezett.” (GIDDENS, A. 1997: 40.)

Nehogy véletlenül nyomdahibának véljük, a szerző négy oldallal később — hogy megcáfolja azt a “téves közvélekedést”, miszerint a szerelem természetes emberi érzés, és minden korban előfordul — még nagyobb nyomatékkal ismétli meg tételét, majd hozzáteszi: “A társadalmak többségében a romantikus szerelem tulajdonképpen ismeretlen.” (GIDDENS, A. 1997: 44.)

A “romantikus” jelző használata ellen eme összefüggésben minden irodalomtörténész — jogosan — tiltakozna. A romantika fogalmának alapvető félreértése a modern médiából származik, és minden középiskolai osztályban meg kell ejteni a fogalom tisztázását. Nem vetne túl jó fényt a szerzőre, ha azt tételeznénk fel róla, hogy a romantika fogalmából körülbelül ugyanannyit értett meg, mint némelyik széllelbélelt fejecskéjű gimnazista fruska; de nem erről van szó: az angol nem képes jelző nélkül kifejezni a “love” különböző jelentéseit (a “szerelem” kifejezés angolul ismeretlen).

A “romantikus” jelző azonban mindenképpen szerencsétlen. A lényeg a kijelentés tartalma: a szerző szerint a szerelem a XVIII. századi arisztokrácia gáláns kalandjaiból ered (?!). A tétel könnyedén megdönthető: Mr Giddensnek vannak-e értesülései a reneszánsz neoplatonizmus szerelemfilozófiájáról? Vagy még kínosabban: Mr Giddens szerint miről szól William Shakespeare Rómeo és Júlia című műve?

Vajon mitől téved ekkorát a tudományos elme? A válasz a módszertanban keresendő. A múlttal foglalkozó tudomány a források hangyaszorgalmú gyűjtéséből és böngészéséből táplálkozik, “tény” csak az, ami forrásokból adatolható, vagy amiről perdöntő tárgyi emlék maradt. Igen jó ítélőképességű és független szellemű embernek kell annak lennie, akit ez a fajta tevékenység nem vezet félre; aki nem “forrásízű” — azaz papírízű — módon vélekedik a múltakról. A XVIII. századi francia arisztokrácia “szerelmi fészkei” — a maitresse-ek, szeretők és ágyasok számára épített paloták, palotácskák, nyárilakok és vidéki “kulipintyók” — tucatjával maradtak ránk, létezésük — és a hozzájuk kapcsolódó viselkedés létezése — “forrásokból adatolható”, tételesen bizonyított. A korabeli arisztokratikus erkölcs és divat megnyilvánulásai voltak — a legtöbb esetben semmi közük ahhoz a két embert összefűző csodálatos szövetséghez, amit mi szerelemnek hívunk.

A kettő összetévesztése mögött komoly fogalomzavar lappang. A szerelem azonban — amelyet a kor közgondolkodása nem támogatott — nyilvánvalóan rejtőzködésre kényszerült, amivel nemcsak a korát, hanem a ma tudományát is becsapta. “Forrásokból nem adatolható” — ami nem jelenti azt, hogy nem is létezett.

Nem igaz az sem, hogy: “A társadalmak többségében a romantikus szerelem tulajdonképpen ismeretlen.“. Számos esetet ismerünk, amelyek többnyire tragédiával végződtek; elég ezzel kapcsolatban a néhány évtizeddel ezelőtt a kedvesével együtt lefejezett szerencsétlen szaúd-arábiai hercegnőre gondolnunk. Annak idején Nagy-Britanniában az esetről film készült, amely ellen Szaúd-Arábia diplomáciai úton tiltakozott. Utóbbi jelzi, milyen erős a patriarchális társadalmakban az ilyen esetek eltitkolásának igénye. A “forrásokból adatolható” dolgokra vadászó tudomány számára a szerelem megfoghatatlan, csupán a szexuális viszony vagy annak gyanúja érhető tetten; hiszen a szerelem esetében az “oknyomozó” tudomány éppúgy felesleges harmadik, mint a leselkedő Mari néni a negyedik emeletről.

A szerelem fogalma azonban nemcsak a tudományos gondolkodás számára felfoghatatlan, értelmezhetetlen; a “naiv realizmus” — az úgynevezett “józan paraszti ész” vagy “népi racionalizmus”— számára is az, ha utóbbi nem párosul fantáziával és érzelmi intelligenciával.

A gazdasági végzet ideológiája nálunk ebbe a szférába már nagyon régen behatolt, a kálvinizmus XVI. századi nagyerejű térhódításától kezdve egészen napjainkig igen nagy mértékben meghatározza a közgondolkodást. A naiv realizmus azon alapul, hogy az érzékelt dolog, jelenség vagy esemény valóságos. Hiszem, amit látok. A modern természettudomány ezt ugyan már nem támasztja alá, de a mindennapi életben — egy bizonyos határig — boldogulni lehet vele. Fantáziával és érzelmi intelligenciával a naiv realizmus bizonyos határig korunk viszonylagosan teljes értékű világképe is lehet, amely tartalmas, sikeres és boldog életet tehet lehetővé.

Más a helyzet akkor, ha a naiv realizmus — kapcsolatba kerül a gazdasági végzet ideológiájával. Ebben az esetben a házasságot az úgynevezett “komoly” dolgok közé sorolja, amelyek felett a gazdasági törekvések diszponálnak. A szerelem ebből a szemszögből nézve deviáns jelenség: betegség, engedetlenség, ostobaság, “megbűvölés”, “megbabonázás” eredménye, vagy egyéb eltévelyedés. Nem lehet másként, ha a fókuszban az anyagi javak állnak. Az ilyesféle gondolkodás állandóan megerősítést nyer különféle intézmények — és az iskola — oldaláról is, önmaga előtt felvilágosultnak, racionálisnak tűnik fel. Nemcsak a szerelmet nem ismeri; a benne élőknek olyan rideg életformát ír elő, akár az egykori puritánok. Az öröm valamiféle “elvi okból” — mivel “objektíve lehetetlen”, mert “úgy nem lehet megélni” — gyakorlatilag tilos. A művészet — ami az ilyen gondolkodás vadhajtásait ellensúlyozhatná — nemigen jut el az ezzel megfertőződött emberek körébe. Olvasni nem olvasnak, színházba, képtárba, koncertre nem járnak. “Fontosabb” dolgaik vannak; mindezekre “nem érnek rá” — élni se nagyon.

Magyarországon a gazdasági végzetelvűséggel párosult naiv realizmusnak tragikus következményei vannak. A tömeges egészségromlás már közhelyes jelenség; az Egyesült Államokban élő emberek hatvan év felett testileg és szellemileg aktívak, gyakran új családot alapítanak; nálunk pedig egészségileg összeroppannak. Hetvenéves korukra sokan testi-szellemi ronccsá lesznek, ha megérik egyáltalán. Az ok nem pusztán a temérdek munka — az amerikaiak sem dolgoznak kevesebbet — hanem az öröm hiánya. Az örömelv az élet fontos része, ezt Selye János, a stressz Nobel-díjas felfedezője mondta ki. Az embernek “…meg kell találnia azt az életformát, amely biztosítja számára az egyensúlyt, ami nélkül nincs élvezet, majd meg kell tanulnia szétválasztani azt, ami örömöt ad, attól, ami csak az öröm megvásárlásának eszköze.” (SELYE, J. 1978: 305.)

Ezzel szemben az ember nem hivatkozhat arra, hogy ez lehetetlen, mert ez megint csak a végzetelvűség megnyilvánulása, nem pedig az élet valósága. “Ha az emberi értelem akarja, hogy erősebb legyen a sorsszerűségnél, akkor már erősebb is!” (Thomas MANN)

A világelsők közé tartozunk az öngyilkosok számaránya tekintetében. Lengyel József jegyezte fel a következőket. “Miért van Magyarországon a legtöbb öngyilkosság? Ezt kérdezték tőlem, és nem tudtam felelni. Most, hogy egy kis időm van nem magamra is gondolni, talán tudnék felelni: mert itt nagyon következetesen racionalisták lettek az emberek. Ok? Számos! 56 ezek közül csak az egyik. A gyökerek már régen és mélyen benne voltak az emberekben: a protestáns falvak egykézése is ennek a rideg magyar kálvinizmusnak a parasztságig lenyúló gyökere — racionalizmus. Magyarország a racionalizmus hazája. Sajnos, így igaz.” (LENGYEL, J. 1989: 292.)

Első pillantásra túlzásnak tűnik de minél jobban belegondolunk, annál inkább elfogadjuk a néhai magyar író szavainak igazságát. A gazdasági végzetelvűség alapján álló népi racionalizmus nem ismert reményt, csak “illúziót”, “ábrándozást“; olyan “világnézet” ez, ahol a reménytelenség teljes súlyával nehezedik az egyénre. Ha ennyi bajt okoz a gazdasági végzetelvűséggel beoltott naiv realizmus, vagy népi racionalizmus, miért nem jöttek még erre rá az emberek? Azért, mert a népi racionalizmus voltaképpen kifejtetlen, de széles körben elterjedt filozófia, amely teljes világképet ad. Szilárdnak, kikezdhetetlennek és örökérvényűnek tűnik. Alapja a másképpen cselekvés — voltaképpen a cselekvés — elvi lehetetlensége, a változatlanság. “Nincs új a Nap alatt!” Ez szentesíti a végletesen determinált világot, és benne a tökéletesen a körülményeitől függő embert.

“Nincsen új a nap alatt” — mondják a borúlátók. De hát akkor Ember, gondolkodó Ember, hogyan fogadod el, hacsak meg nem tagadod tulajdon gondolatodat, hogy valamikor az állatok fölé emelkedtél? — “Mindenesetre semmi sem változott, semmi a világon a történelem kezdete óta.” Ám akkor, a XX. század embere, miként döbbensz olyan távlatokra, miként riasztanak olyan szorongások, amilyeneket apáid soha nem ismertek?” (TEILHARD DE CHARDIN, P. 1980: 283.) Teilhard de Chardin szép gondolatokkal dönti meg az álfilozófiát, de ezek belátása csak akkor lehetséges, ha az egyén önállóan gondolkodik. Az önálló gondolkodást azonban nemigen tűri el a népi racionalizmus: legfeljebb a hétköznapi praktikus gazdasági megfontolások mentén; hiszen minden egyéb “felesleges”, ami az embert az ostobaság látszatába keveri, amit “megszólnak”, amiért az egyént megdorgálják a helyi “bölcsek”.

Nehogy azt higgyük azonban, hogy a népi racionalizmus valamely független népi gondolkodás “gyümölcse”! A “lesüllyedt kultúrjavak” közé tartozik pontosan abban az értelemben, ahogy ezekről a néprajz vagy az irodalomtudomány beszél. “Az úgynevezett “lesüllyedt kultúrjavak” (gesunkenes Kulturgut) elméletének hívei számos olyan példát idéztek, amelyek azt bizonyítják, hogy egyes művészeti stílusok, műfajok előbb a hivatásos művészetben voltak meg, majd később népszerűvé váltak és a folklórban is jelentős szerepet játszottak.” (VOIGT, V.1972: 164.)

Pontosan ugyanez a helyzet a népi racionalizmussal is. Semmi sincs a népi gondolkodásban, amely előtte ne létezett volna a “magas kultúrában” is. Többek között ebben áll az “írástudók” felelőssége. A népi racionalizmus vadhajtásaiért a protestantizmus által ihletett polgári filozófia, illetve irodalom tehető felelőssé.

Az újabb évtizedekben ezt némileg még a fogyasztói szemlélet egyes elemei is “színesítették”. A népi gondolkodás átvette ezek közhelyeit és gyakorlati megfontolásait, de nemcsak a színét, a fonákját is; helyenként pedig még ad absurdum is vitte. A polgári anyagiasság például a népi racionalizmus gyakorlatában teljesen abszurddá vált; nyugat-európai mintaképével ellentétben nálunk az ezen elvek szerint élő ember az általa megszerzett javakat képtelen élvezni. Erre csak egy következő generáció képes, amely azonban sajátos helyzeténél és önálló cselekvésének hiányánál fogva eleve élősdivé degenerálódik. A csiricsáré új ház és a vadonatúj nyugati kocsi felépítésének és megszerzésének hajszájában az apa roppant testileg és lelkileg egyaránt össze, de az autót a suhancfia fogja részegen összetörni.

A népi racionalizmus alapja a népi élettapasztalat, erre ül vékony hártyaként mindaz, ami a “magas kultúra” felől érkezik. A folyamat ma is tart; leginkább a gazdasági végzetelvűség “filozófiája” az, amely a naiv realizmusnak mindig új és újabb megerősítéseket kap. Ebben a közegben nemcsak a szabad akarat lehetetlen, voltaképpen a szeretetelvűség is az. A népi racionalizmus mérlege: örömtelen, rideg életmód; a külsődleges javak kíméletlen köz- de leginkább önveszélyes hajszolása; elfecsérelt életek; gyakori öngyilkosság; eltékozolt egészség; korai halál.

Felelősöket, bűnbakot keresni mindezért nemcsak nem érdemes, de nem is szabad; mert hiszen az is csak a végzetelvűség megnyilvánulása: saját szerencsétlen helyzetemért valaki más, illetve valamely rajtam kívül álló mechanizmus a felelős. Az is végzetes tévedés, ha az egyén önmagát hibáztatja — hiszen ezzel magától vonja meg az élethez való jogot. A szabad akarattal járó öntudat, erkölcsi közérzet, önmagam és mások szeretete sokkal értékesebb annál, hogy bűnbakkereséssel kerüljük ki. Ezt választani sohasem késő, az “utolsó percben” sem.

Láthattuk tehát, mi nem tartozik a szabad akarathoz, és milyen cselekvéseket nem tekinthetünk szabad választáson alapuló emberi cselekvésnek.

Most a következőkben meg kell vizsgálnunk, mi is a szabad akarat. A rideg és körzővel-vonalzóval aggályosan megszerkesztett doktrínákat — a dogmákat — el kell kerülnünk, mert nincs minden pillanatra abszolút érvényes “egyedül üdvözítő” szabály, az élet minden elméletnél sokszínűbb, az üdvösséghez nemcsak egyetlen út vezet, hanem éppen annyi, ahányan vagyunk.

Folytatása következik.