Ötvenhetedik rész

Fentebb megállapítottam, hogy az epika jelenkori népszerű formái igen nagy mértékben vannak kiszolgáltatva tulajdon infrastruktúrájuknak. Szerző és közönsége között valóságos intézményrendszer épült ki, amely nélkülözhetetlen. Az epika ezen infrastruktúra nélkül nem juthat el az Olvasóhoz.

A három nagy műnem közül az epika az, amelyik a leginkább ki van téve a globalizáció nemkívánatos hatásainak, éppen ezért ez van a legveszélyeztetettebb helyzetben. De ennek is van még jelenleg jól és pontosan működő tulajdonsága, ez pedig a soknyelvűség.

A soknyelvűség a jelen pillanatban az epika önállóságának a legfontosabb feltétele. Ha valamilyen technikai eszköz által kiküszöbölhetővé válna, akkor az epika – azaz annak legfontosabb közönségműfaja a regény – globálisan ellenőrizhetővé válna. Ha a Föld elbeszélő irodalma hirtelenjében egynyelvűvé válna, az egyben – a jelenlegi hatalmi helyzetet alapul véve – meg is szüntetné világszerte a regényirodalom funkcióit,, és a hatalom  eszközévé alacsonyítaná az epikát.

Mindebből következik, hogy jelenleg egy minőségi epikai mű nem az által tölti be igazán jól a funkcióját, ha „világnyelvre” fordítják, hanem ellenkezőleg; saját körében, eredeti nyelvén kell hatnia, azzal teljesíti küldetését. A világnyelvre fordítás másodlagos, elhanyagolható szempont.

A globális uralomra törekvő magán pénzhatalom korában a kis nyelvek szerepe felértékelődik. Tudjuk, hogy a „kis nyelv” legfeljebb az etnikumhoz tartozó személyek más etnikumokhoz viszonyított kisebb létszámát jelenti, nem pedig a nyelvhez kötődő kultúra másodrangúságát. Sőt éppenséggel a globális kulturális dömping az, amit másodrangúnak kell tartanunk az egyes népek és nemzetek élő saját kultúrájához képest. Az emberiség valódi fejlődése érdekében kulcsfontosságú a kis népek és nemzetek megmaradása, a helyi és regionális kultúrák közösségteremtő és megtartó funkciójának erősödése. Egyedül ez hozhat a világ számára valódi, emberhez méltó jövőt. Aligha kell bizonygatnom, milyen fontos ebben a helyi és nemzeti nyelvű irodalmak szerepe. Ezek kulcsfontosságúak és pótolhatatlanok.

A helyi és nemzeti nyelvű irodalmak azonban csak akkor tölthetik be a küldetésüket, ha képesek kommunikálni a közönséggel, ha nem lép a mű és a publikum közé a mesterséges ködösítésnek olyan arzenálja, mint azt például a posztmodern esetében láthatjuk.

Az sem lényegtelen természetesen, hogy – mi az irodalom üzenete. Erről majd egy későbbi részben szólok.

Megjegyezném azt is: a posztmodern köré szinte egyházszerűen szerveződött, irodalomkritikai intézményekből, honlapokból, folyóiratokból, egyesületekből álló roppant holdudvar nemcsak a tehetetlenségi nyomaték miatt tűnik áttörhetetlennek, ez valójában sokkal inkább eszköze a hatalomnak, mint maga a posztmodern. Felszámolni is nehezebb lenne. Ez a szertelenül nagyra puffadt infrastruktúra a valódi, a közönséggel kommunikálni képes irodalom mellett fölösleges volna, de a posztmodern, vagy ahhoz hasonló irodalmak számára létkérdés, mert azokkal szimbiózisban él. A posztmodern esetleges összeomlása utána sürgősen újabb ahhoz hasonlót keresne magának. Az irodalmi közélet felől nem tűnik parazitának, élősdi jellege csak akkor válik szembeötlővé, ha kívülről vizsgáljuk.

Részben ez az oka annak, hogy a rendszer roppant ingerülten reagál mindenre, ami „populista”. Ha valódi emberek valódi, létező, emberközeli és egyedi problémáival kezdünk foglalkozni a „globalizált” liberális felfogás követelte statisztikai gólyaperspektíva helyett, a rendszer azonnal riadót fúj. Nem véletlenül. Pedig az irodalomnak ősidők óta ez az egyik legfontosabb küldetése; a szenvedők, elnyomottak, a hatalom és gazdaság terheit viselő kisemberek sorsának feltárása, felmutatása. Meg az erkölcsi szempontok egyetemességéhez való szívós ragaszkodás. Ha a posztmodern (meg a többi hasonszőrű irányzat) poétikáit vizsgálgatjuk, nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy az ott foglaltak kedvéért ezt hagyták cserben, ezt árulták el.

Láttuk, hogy a dráma bizonyos értelemben könnyebb helyzetben van, mint az epika, de emellett ugyancsak nagyon komoly és költséges infrastruktúrához van kötve, utóbbit pedig könnyűszerrel uralhatja a hatalom. Leginkább úgy, hogy rátelepszik a felső szintjeire, pénzével, díjaival, nemzetközi kapcsolatrendszerével ízlés-diktátorként lép fel. Ez ma már hosszabb ideje így van.

Ilyen körülmények között a színház és éltető eleme, a dráma között különös meghasonlás támadt.

Ennek alapvető oka az, hogy a színház, mint nagy infrastruktúrát igénylő intézményrendszer, a pénz által uralható, a dráma nem. Nem véletlen, hogy napjainkban a színház intézményrendszere leginkább éppen a drámaíró személyét, státuszát szeretné kiküszöbölni, helyettesíteni. Egymást érik a megnyilatkozások, amelyek nyíltan vagy burkoltan állítják, hogy drámaíróra – voltaképpen nincs szükség. Egyre-másra születnek a (leggyakrabban elmondhatatlanul silány) „kollektív műalkotások”, „átdolgozások” stb. a színészi munka fontos részét képező, de színházi műalkotás létrehozására igazából alkalmatlan rögtönzés szerepe felértékelődött, valóságos kultusz tenyészik körülötte. Ezerféle ideológia próbálja alátámasztani, amelyek egyúttal le is leplezik a mögötte megbúvó törekvéseket.

Valóban volt a színház történetében olyan korszak, amikor a rögtönzés képezte a színházi műalkotás alapját, de azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a commedia dell’arte művészei (akik egyébként a színészi mesterségnek virtuózai voltak, amennyire ma kevés aktor) szigorúan ragaszkodtak az előre megbeszélt canovaccio-hoz (kanavászhoz, cselekményvázlathoz). Emellett egy-egy színésznek állandó szerepköre volt, többé-kevésbé kidolgozott jellemmel. Egyáltalán nem parttalan improvizációt műveltek, hanem olyan színdarabokat játszottak, amelyeknek nem volt megállapodott szövegük. Ez pedig igen nagy különbség.

Arra is emlékeztetni kell, hogy ők nagyon is képesek voltak a közönséggel való kommunikációra, a publikum minden rezdülésére figyeltek, egyáltalán nem képviselték az arisztokratikus sznobizmust. Ami nem jelenti azt, hogy arisztokrata közönség előtt esetenként ne tudtak volna helytállni.

Nemcsak a drámaíró vált feleslegessé – a dráma is.

Nézzük csak, mit is játszanak sok esetben a színházak. Alkalomadtán „darabot” íratnak bármiből, olyanból is, amelynek nemcsak a színházhoz, az irodalomhoz sincs köze. Mindenféle témából összekotlott félkész, silány tákolmányok lepték el a színpadot. A klasszikusok műveit gyakran a felismerhetetlenségig eltorzítva játsszák. A színházakhoz tartozó darabírók egy-egy rendező „instrukciói” alapján toldozzák-foldozzák, írják újra esetenként tucatszor és a megrendelt „közösen készülő” darabokat, amíg a legtöbbször igen sivár végső változat el nem készül. De ők még mindig „jól jártak”, hiszen játsszák a „darabjukat”. A „pikszisben” vannak.

Sohasem volt annyi bemutatatlan kortárs színdarab, mint most.

Miközben a színházak egy része félkész csinálmányokkal kérődzik, és mindenféle lila rendezői ötleteket teljesítve kreál gyakran szánalmas és undorító „színdarabokat”, százszámra hevernek a fiókokban a bemutatatlan kortárs magyar darabok. Több ilyen van, mint a szocializmus idején. Még az is sok, ami megjelent, de – mert ehhez is pénzre vagy kapcsolatrendszerre van szükség – a zöm meg sem jelenik. Kéziratban lehet találkozni velük, drámaíró kollégák egymásnak küldözgetik őket. Van, aki már régóta egy színháznak sem küld darabot. „Megírni meg kell, de ezekkel nem foglalkozom.” – pénz, kapcsolat, politikai aknamunka nélkül nem lehet a tűz közelébe kerülni, ez meg nem a valódi írónak való terep.

A színházak a politikai erővonalak mentén csetlenek-botlanak, esetenként elönti őket a gazdasági és kulturális korrupció.

Ha valaki manapság korlátlan anyagi eszközök felett diszponálna, nem függne sem pénztől, sem politikától, és igaz elkötelezettséget érezne a magyar színház ügye iránt, vadonatúj színházat alapítva könnyűszerrel körözné le a többit. Remek társulatra tehetne szert. Az ismertség már nem garancia a szakmai tudásra; a seggrepacsi-nívójú sorozatokban ripacskodó celebek mellett számos kitűnő színész van mellékvágányon. Bármikor kiváló társulatot lehetne belőlük összegyűjteni. Az új színház évtizedekig képes volna évi öt-hat bemutatót tartani a legváltozatosabb témájú és műfajú, kiváló kortárs magyar drámákból.

Láthatjuk, hogy a színház is elárulja az eredeti küldetését, de ezen nincs mit csodálkozni. A „rendezői színház” voltaképpen a pénzügyi háttérhatalom sugallta ideológiák színházi felépítménye. Látszólag szilárd, de ha meg-meginog, ma is csodákra képes. A jelen idejűség ellenőrzése a háttérhatalom számára megvalósíthatatlan. Nem is beszélve a színház hátországáról, a kis intézményekről, amatőrökről, diákokról. Sok esetben éppen ők őrzik a színjátszás becsületét. Meg az ember kiirthatatlan ősi vágya a szerepjátszásra és a játékban való gyönyörködésre.

Ennyit a drámáról és a színházról.

Hát a líra?

A lírának egyáltalán nincs szüksége infrastruktúrára.

Mi kell ahhoz, hogy líra létezzen? Vers, szerző, közönség. Ez lehet nagyon kicsi közösség is, baráti kör, iskolai osztály, vállalati csoport. Falu. Kisváros.

Ki a költő? Mi a líra?

A külvilág lélektani fikció. Igazából annyi emberi világ létezik, ahányan élünk benne. Minden ember olyan világban él, amelynek saját maga a középpontja. Ezek a kis, én-központú világok csak nehezen és meghatározott módon képesek egy közös világban egyesülni. Ennek eszköze a líra. És semmi más.

Folytatása következik.