Tizenkettedik rész

A szerelem semmiféle képletszerűségnek nem engedelmeskedik, hiszen ez az emberiségnek olyan egyetemes tulajdona, amely csak párosával birtokolható. Gólyaperspektívában nem szemlélhető, talán nem is látható, de ettől még a történelem során személyek millióinak lehetett és volt is a mozgatója, cselekvéseik legfőbb oka.

Ez az a pont, ahol a determinizmusra szavazó társadalomtudományok szinte felsikoltanak, hiszen az ő eszközeikkel a szerelem megfoghatatlan¸olyan láthatatlan motívum, amely minden parókás nagyképűséggel felépített, „logikus” társadalom- és történet-elméletet halomra dönt.

Volt persze olyan magyar társadalomtudós is, aki mégis megkísérelte a szerelmet „teoretikusan” szemlélni, illetve – haragosai és a fáma szerint – művelését is csak „teoretikusan” találta önnön szertelenül nagy tudományához méltónak.

A szerelem olyan észrevehetetlen szál, aprónak tűnő, gólyaperspektívából nem látható tényező, amely a leggondosabban felépített spekulációkat is képes nevetségessé tenni. Kiszámíthatatlan, jósolhatatlan, kezelhetetlen, nem hajlandó semmiféle gazdasági, politikai és egyéb „törvényszerűségnek” engedelmeskedni. Sőt állandóan megkérdőjelezni ezek hatókörét a puszta létezésével.

Mit lehet kezdeni vele?

Semmiképpen sem szabad elismerni a hatékonyságát, az emberi társadalomban betöltött szerepét, hiszen akkor az összes „szilárd” gondolatépítmény közönséges tákolmány, silány kártyavár, bármikor összeomolhatnak.

Mit tehet a pallérozott, szabályalkotó és törvényszerűségeket kereső társadalomtudományi elme a szerelem rakoncátlan jelenségével?

Bagatellizálnia kell, de minél jobban, háttérbe szorítani, megkérdőjelezni, tagadni. Kétségbe kell vonni az emberi világban betöltött szerepét, hogy szabad utat nyissanak azoknak a jelenségeknek, amelyeket az ő társadalomtudományi fantazmagóriák tesznek az emberi társadalom irányítóivá.

Természetesen egy olyan társadalomtudóst vagy történészt, aki a társadalmat nem látja alapvetően determináltnak, és nem akarja íróasztal mellett kiagyalt „fejlődéstörvények” szűk kalickáiba szorítani, cseppet sem zavar a szerelem ténye és hatalma. Nem próbálja meg „teoretikusan” tagadni a szerelem hatalmát. “…nincs komikum az emberen kívül.” – írt Henry Bergson. Hozzátenném: szerelem sincs.

Hogy a szerelem maga is elv lehet, amely esetleg a világ valódi mozgástörvényeinek eklatáns eleme, az egy másféle természetű gondolatrendszerhez tartozik, amely a jelenlegi hétköznapi világképünktől még messze áll. Mondhatnám úgy is: még nem találta meg a hozzá való világképet. Előbb vagy utóbb meg is fogja lelni, hiszen a világ egyáltalán nem kaotikus, de nem is töredezett, ahogy azt a kanonizált líra sugallná.

A fizikusok már a nyolcvanas években beszélni kezdtek „az atommagok szeretetéről”, mert bizonyos jelenségekre nem találtak egyéb magyarázatot. Az osztrák születésű amerikai fizikus és filozófus, Fritjof Capra több könyvében tett kísérletet ennek az új világképnek a felvázolására.

A reneszánsz neoplatonizmus már régen arra az álláspontra jutott, hogy a szerelem a világ legfontosabb törvényszerűségei közé tartozik. Ficino és mások álláspontjának részletes taglalásával egy későbbi részben szeretnék behatóbban foglalkozni.

A szabad akaratról írott esszémben szó volt róla, hogy a hagyományos polgári világkép mára összeomlott. Új még nem alakult ki, illetve jelenleg számos egymással ellentétes világkép is forgalomban van, az általános eszmei töredezettségnek megfelelően.

Bármilyen új világkép is alakuljon ki, abban a szerelemnek sokkal komolyabb szerep jut majd, mint az eddigiekben. A polgári szükségszerűségek és végzetek filozófiai bukásával a rájuk támaszkodó egész gondolatkör veszélybe kerül. A determinizmusra épülő világkép helyébe aligha lehet olyat tenni, ami figyelmen kívül hagyná a szerelmet.

Kicsi előreszaladtam, az előbb mondottak majd az esszé vége felé kerülnek újra terítékre.

A determinizmus és az arra támaszkodó gondolkodás soha nem boldogult a szerelemmel. Már az első lépésben sem, hiszen eszközeivel a szerelem voltaképpen definiálhatatlan. Ha végigtekintünk a különféle szaktudományok definíciós kísérletein, mosolyognunk kell. Minden definíció igyekezne valamiféle banális jelenség függvényévé tenni a szerelmet, ami kimondottan szánalmassá teszi a kísérleteket.

Képzeljük el a teoretikusok kétségbeesését, amikor a szerelem definíciójáról próbálnak értekezni. A számukra kívánatos definíció „nem lóghat a levegőben” ergo valami jól ismert (és definiált) jelenségcsoporttal összefüggésben kellene a definíciót felállítani, ami elég kilátástalan.

Ha definiálhatatlan, akkor ellenőrizhetetlen is.

A szerelem kezelésével és értelmezésével egy-egy társadalom önmagáról állít ki bizonyítványt.

A szerelem korlátozására a szerelemtagadó társadalmi rendszerek – lényegében minden eddigi ilyen volt, és ma is ilyen, mert egyik sem áll a teljes emberi szabadság alapján – különféle szisztémákat alkalmaztak. Csak a két egymástól legjobban különbözőt sorolom fel. Ezek látszólag egymással ellentétesek, valójában ugyanannak az éremnek a két oldala.

    A párkapcsolatok kemény törvényes korlátozása

Ebbe beletartozik a fiatalok kordában tartása, találkozásuk, együttlétük maximális megnehezítése – általában a társadalmak előkelőbb vagy vagyonosabb rétegei élnek ezzel. A legtöbb társadalom alkalmazza ezt bizonyos mértékig. Gyakran nyakatekert, bonyolult módozatai vannak, szokások, illem, törvények százai őrködnek a nem megfelelő szerelmi kapcsolatok megakadályozásán. A házasság előtti nemi kapcsolat interdiktum alá esik, büntetése gyakran teljes kiközösítés vagy halál.

A házasságtörés általában szintén tilalmas. Törvény van ellene, halállal vagy durva testi büntetéssel sújtják. Egyéb esetekben esetleg vallási büntetéssel, vagy a közösségből való tökéletes kirekesztéssel torolják meg.

Az esetleges testiség nélküli szerelmet betegségnek, eltévelyedésnek, vagy – a legrosszabb esetben – a szándék miatt tényleges szexuális kapcsolatnak fogják fel.

    A promiszkuitás valamilyen formájának erőteljes szorgalmazása

Ez csak látszólag ellentétes az előzővel, célja lényegében ugyanaz; a szerelem minél teljesebb kiküszöbölése. Mindkét esetben a szexualitásra redukálják a szerelmet, és a legtöbb esetben a promiszkuitás ennek kiküszöbölésére még alkalmasabb, mint a korlátozás.

A szabad akarat hívei természetszerűleg a szerelmet is elfogadják, viszont a determináció elveit követők szinte személyes ellenségnek tekintik a szerelmet. A determinizmus hívei mind szerelemtagadók.

Jellemző, hogy a szükségszerűség elvének egyik első megfogalmazója, Schopenhauer A nemek közötti szerelem metafizikája című művében, azt állítja, hogy a szexuális vonzalom ördögi találmány, amely elősegíti a szaporodást “A faj akarata révén…ami, hogy célját szakadatlanul végbevigye, könyörtelenül elpusztítja a személyes boldogságot”.

Schopenhauer már a modern szerelemtagadás képviselője; az újkorban – és napjainkban is – a szerelem fogalmát a korábbiaknál sokkal elszántabban próbálják a szexualitásra, illetve valamiféle szexuális determinizmusra korlátozni.

Folytatása következik.