Száztizedik rész

 Még mindig ugyanott tartok: a költőnek a közönségével szembeni felelősségénél. 

Mű és közönség kapcsolatában a kezdeményező mindig a mű. Ezért a költőnek elemi kötelessége, hogy biztosítania kell közönsége számára a lírai élményközösség lehetőségét.

Ennek természetesen számos összetevője van.

Legegyszerűbb aspektusa a nyelvhasználat oldala.

Már közhelynek számít, hogy minden korban a költészet az, amely a nyelvet a legteljesebb mértékben birtokolja, használja és fejleszti.A költészet nyelvhasználata mindig az adott kor lehető legigényesebb nyelvhasználata. 

Ez még korántsem elegendő. A lírának nemcsak esztétikai, hanem kommunikációs szempontból is a lehető legigényesebb nyelvhasználatot kell alkalmaznia. A közönség számára a lírai élményközösség kialakulását nem nehezítenie, hanem minden erejével segítenie kell. Súlyos szemléleti hiba, ha a vers valamiféle nehezen, vagy egyáltalán nem megközelíthető műanyag műnyelven szólal meg; feladata ezzel éppen ellentétes, a kor mindenki számára megközelíthető nyelvhasználatát kell esztétikai és kommunikációs értelemben is tökéletesre csiszolnia.

A költő a nyelvet újra alkotja, de nem hoz létre helyette egy másikat. 

A költő a nyelvvel játszik, de sohasem játszadozik. A különbség egy világ. A nyelvvel való játék a stílusérték megteremtésének és érvényesítésének folyamata. A stílusérték szempontjainak érvényre juttatása a fentebb kifejtettek művészi oldala; friss, választékos és érdekes nyelvhasználat a minél jobb kommunikáció érdekében, a lírai élményközösség megvalósításáért.

Az erőteljes stílusérték a lírai költemény küldetésének érdemi megvalósulását segíti elő; hiszen a közhelyes, kiüresedett, szokványos nyelvhasználat a belső emberi tartalom kifejezését igen komoly mértékben gátolja, a friss, stílusos kifejezésmód azonban segíti. Ebből kiindulva azonban igen súlyos tévedés halandzsává zülleszteni a költői nyelvet. A költői nyelv lényege nem az üres egyszemélyes öncélúság, hanem a kor köznyelvének lírai nyelvhasználattá nemesítése – ez a költő mesterségbeli tudásának egyik próbaköve, egyben az igazi lírai nyelv legfőbb ismertetőjegye.

Némely kanonizált poéták azzal igyekeznek elhárítani a verseik némely mindent alulmúlóan alpári kifejezése miatt őket érő szemrehányásokat, hogy „ez a valóság”, „csak követik a közönséget”, mert „ma így beszélnek az emberek”. Büszkén ki is húzzák magukat, amiért „ennyire tisztán látják a valóságot”.

Valóban ez a valóság?

Ma valóban „úgy” beszélnek az emberek?

Lényegtelen.

A líra nem utánozza a közönséget.

Folytatása következik.