Negyvenötödik rész A tudományt jelenlegi módszertana nyilvánvalóan reménytelen helyzetbe hozta; semmit sem mondhat a szerelemről, ami igazán lényeges. A tudomány mostani szempontjai a szerelem fogalmának lényegéhez képest teljesen külsődlegesek, legfeljebb érintőlegesek. Ilyen alapállásból lényegi eredmény nem érhető el. A szerelem nemigen magyarázható formális evolúciós érvekkel; bár erre időről időre történnek elszánt kísérletek. Nem következik csontok, izmok, idegpályák halmazainak genetikai programjából sem; bár ennek bizonyítására is történnek elszánt kísérletek. A végzet korszerű formáit hirdető tudósok újabban nagyon szeretik a genetikát védőpajzsul használni; sőt a „korszerű végzet” mai divatja voltaképpen nem is áll egyébből, mint genetikai és filozófiai fogalmak „következetes” összezagyválásából. Időnként éppen a saját érveik semlegesítik egymást. Nincs olyan „csodagén” amelyik képes lenne azt „programozni”, hogy Júlia Rómeóba szeressen. Egy ilyen bejelentés persze önmagában is ellentmondásos volna. Csaknem annyira, mintha azt kürtölnék világra, hogy megtalálták a szabad akarat génjét. A genetikát a végzetszerű, embert befolyásoló szükségszerűségnek beállítani igyekvő tudományos propagandisták egyébként ritkán hangsúlyozzák, hogy a DNS legnagyobb részének rendeltetéséről amúgy fogalmuk sincs, sőt ezt igen gyakran nemes egyszerűséggel „szemét DNS” néven illetik… Valamivel többet mondanak a szerelemről azok az írók, akik hosszabb-rövidebb értekezéseket szenteltek a témának – Ovidiustól Stendhalig; de maguk is érezték, hogy kifolyik a kezük közül. Minél szemléletesebben akarták megragadni földi természetű jellegzetességeit, annál megfoghatatlanabbá vált a számukra. Sokkal messzebbre jutottak, mint a száraz tudomány, de csak a szerelem felszíni jelenségeinél lyukadtak ki ők is. Mi képes valóban fontosat mondani a szerelemről? A szerelmi líra. Folytatása következik.