SZÁZHUSZADIK RÉSZ 

A költészet sem lehet egyszemélyes. A lírai költemény szerzője ugyan a költő egyedül, de a líra lényege nem pusztán az alkotás egyéni misztériuma, hanem a lírai művek hozzájárulása a közösség lelki-érzelmi fejlődéséhez; szerző, mű, nyelv és közösség lírában megvalósuló kölcsönhatása.

A nyelv az emberi jelenség legnagyobb rejtélyi közé tartozik. A keletkezésével kapcsolatos elméletek zöme csak karcolja a problémák felszínét, mint kósza kavics a törhetetlen üveget. Kialakulásának titka az emberi múlt beláthatatlan mélységeibe vész. Ami biztos: a homo sapiens már kialakulásának első pillanataitól kezdve birtokolta a beszéd képességét és a nyelv kialakításának lehetőségét.

Az emberiség népekből áll, a népek közösségekből, családokból, a közösségek és családok egyénekből. Emberiség – közösség – egyén. Az emberi jelenség egyik nélkül sem értelmezhető, mindhárom a lényegéhez tartozik.

Régóta okoz fejtörést történészeknek, szociológusoknak, a kulturális antropológia képviselőinek, hogy mit is jelent, hogy „nép”. Ahány definíció, annyi szemlélet. Amikor rájönnek, hogy a fogalomnak történeti tulajdonságai is vannak, a meghatározások még zavarosabbak lesznek.

Talán a korábbi századokban más embercsoportot kellett „nép” alatt értenünk? Mondjuk Petőfi „nép” fogalmába valóban csak a parasztság tartozott?

Mi ma a nép?

Milyen kapcsolat van nép és nyelv között? A „nép” fogalmába esetleg a nyelvet beszélő emberek halmaza tartozik, vagy az összefüggés ennél jóval differenciáltabb, mélyebb?

Korántsem biztos, hogy a „nép” fogalmába az adott nyelvet beszélők összességét bele kellene érteni.

A nép lényegét valahol a nyelvet beszélők összetartó közösségeinek lelki-szellemi kohéziójában, közös erkölcsi öntudatában, a líra küldetését pedig ennek lelki és erkölcsi megalapozásában kell keresnünk.

De a líra küldetésének több szintje is van. Egyszerre szolgálja az egyént, a nyelvi közösséget és az emberiséget.

Folytatása következik.