Harmincnyolcadik rész

Az egyenes vonalú fejlődés elve azt próbálja velünk elhitetni, hogy a bolygónkon az első és egyetlen civilizáció vagyunk, és nagyjából egyenletesen gyorsulva fejlődünk az evolúció által megszabott úton.

Az ember az állatvilágból emelkedett ki, lassú és körülményes módon, mégpedig Afrikában. Afrikát az őstörténeti tudományok legfőképpen azért favorizálják, mert – ahogy már Darwin is kifejtette – ott találhatók az ember legközelebbi főemlős rokonai. Ezért megkülönböztetett figyelem kísér a tudomány részéről minden olyan új adatot és eredményt, amely az ember afrikai származását látszik erősíteni, ellenben elhallgatás és kigúnyolás a sorsa minden olyannak, ami ezt megkérdőjelezné, vagy cáfolná.

Nagyjából így működnek a múlttal foglalkozó tudományok. Van egy keményen dogmatikus elvi keret, amely automatikusan „kiszelektál” minden olyan tényt vagy adatot, ami a keretet feszegetné.

Egyetlen folyamat van, ami időről időre arra készteti a tudományt, hogy – az elméleti keretek fenntartása mellett – módosítson elképzelésein: ez pedig az időmélység hátrálása.

 Nem nehéz belátnunk, hogy ez a konstrukció – bármennyire is tagadja ezt kézzel-lábbal – még mindig a Biblia hatása alatt áll. Annak idején puritán, protestáns, állandóan a Szentírást forgató tudósok vetették meg az alapjait.

A Biblia szerint a Teremtés a személyes Isten egyszeri és befejezett aktusa volt, a teremtett világ pedig az úr által megszabott törvények alapján, azoktól soha el nem térve fejlődik szintén Istentől meghatározott célja felé – amíg be nem következik a világvége.

A modern tudomány elképzelései ehhez nagyon hasonlítanak. A szigorúan – helyenként csökönyösen és dogmatikusan – anyagelvű tudomány tagadja ugyan – ez eléggé skizofrén helyzet, mert a tudósok személyesen zömmel nem tagadják – a dolgokban Isten szerepét, de a végső képlet nagyon hasonló: az ember az evolúció során kiemelkedett az állatvilágból, ami egyszeri és befejezett esemény, most pedig a személytelen mozgástörvények alapján fejlődik nehezen belátható célja felé.

 Mielőtt tovább taglalnám, felhívnám valamire a figyelmet. Ez pedig egy roppant érdekes kettősség. Ugyanazon tudós teljesen másképpen viselkedik tudósként, illetve magánemberként. Magánemberként esetleg családja van, Istenben hisz, egyszerű, józanésszel vélekedik a dolgokról. Tudósként azonban köti a „katedra”, csak olyan nyilatkozatot tehet, amely a tudományos státuszával összefér. Esetleg ellent is mondhat önmagának; mégpedig tudósként is, magánemberként is.

Ez a kettősség a modern európai társadalomban megszokott jelenség, a hétköznapokon talán elsiklunk mellette, észre sem vesszük. Pedig nagyon is komoly dologról van szó, a valódi fejlődés egyik legnagyobb akadályáról. A magánéletben személyesen nem vállalt testületi vélemény, illetve a testület tagjaként nem vállalt magánvélemény olyan jelenség, amely a modern társadalomban sikeresen akadályozza meg a személyes felelősség kialakulását.

 Már a pápai csalhatatlanság dogmáját is úgy fogalmazták meg, hogy a Szentatya „ex cathedra” csalatkozhatatlan. A pápák ezzel tisztában is vannak, egyesek finoman megkerülik a problémát.

„“Csalatkozhatatlan csak akkor lennék, ha ex cathedra nyilatkoznék, amit sohasem fogok megtenni.” – mondotta annak idején XXIII. János.

 Ez legelőször is azt jelenti, hogy testületi rendfokozattal rendelkező személyek – politikusok, gazdasági vezetők, tudósok, művészek – feljogosítva érzik rá magukat, hogy kétféle személyiségük legyen. A kettőnek nem kell egybeesnie. Hivatalos és magán vonatkozásban más-más felelősségük van, egyiket sem viszik át a másikba.

Ennek folyománya a közügyek terén kialakult személytelenség.

 Annak idején sokan megírták, hogy baráti társaságban a Kádár-féle rendszer legfontosabb vezetői is hajlamosak voltak azt mondani, ha az országot irányítók csoportjáról volt szó, hogy „Ők”. Mindegyik úgy, mintha ő maga nem is tartozna közéjük. A magánéletben demonstrálták, hogy semmiféle felelősséget sem éreznek a „hivatalos” döntésekkel szemben.

Ma sincs ez másképpen. A vezetők időnként pártfegyelemre, utasításokra, kényszerhelyzetre hivatkozva hajolnak el a felelősség elől.

Visszatérve a tudományra: ugyanaz a tudós, aki a magánéletében esetleg templomba járó ember, és epés megjegyzéseket tesz magántársaságban a szakma dogmatizmusára, tudósként ugyanennek a dogmatizmusnak a nevében habozás nélkül teszi tönkre olyan vélemények hordozóit, amely ezt a tudományos dogmatizmust sérti; és amely véleményekkel esetleg ő „magánemberként” még egyet is ért.

A politikus feljogosítva érzi magát saját ígéreteinek semmibe vételére, de a legnyíltabb kötelességszegésre is, ha a zsebét tömheti.

A kettősség persze minden etika szempontjából megbocsáthatatlan és tarthatatlan. Ezért van szükség a modern polgári viselkedésmód másik tartóoszlopára. Ez a végzet. Valami olyan elháríthatatlan szükségszerűség, ami előtt mindenkinek meg kell hajolnia, és ami úgyszólván elnyeli a személyes felelősséget.

A vállalati vezető képmutatóan sajnálkozik az elbocsátott beosztott előtt, akit pedig éppen az ő javaslatára – gyakran személyes motívumok alapján – tesznek lapátra. Ő persze „nem tehet róla”, nem ő az oka, hanem „a válság”, „a recesszió”, vagy valami más „elháríthatatlan vállalati érdek”. Ő mossa kezeit.

Az alkalmazottnak meg – ahogy a mai társadalmi mimika várja – megértést kell mutatnia, tudomásul kell vennie „a döntést”, pedig őt aztán igazán személyes súllyal érinti a helyzet, a megélhetése, talán az élete is veszélybe kerül.

Kicsit előreszaladnék.

Mindezen jelenségek közös oka a személyes felelősség hiánya, ez pedig oda vezethető vissza, hogy modern társadalmunkban nem létezik szent cselekedet. Az újkori profanizálódás oda vezetett, hogy a személyiség darabokra szakadhat, nem kötelező az embernek önmagával azonosnak lennie; azaz minden pillanatban vállalnia a cselekedeteit.

Az ember nemcsak a magánéletben lehet dekoncentrált, máskor sem kell, hogy azonos legyen önmagával. A modern gazdaság struktúrája nemcsak, hogy el nem várja a személyes felelősséget, a teljes koncentrációt; hanem egyenesen ellene játszik. Nemcsak azzal, hogy állandóan „kikapcsolódásra” ösztönzi olyan fogyasztók tömegeit, akik igazából soha nincsenek bekapcsolva; hanem leginkább azzal, hogy a profit érdekében szereti fellazítani a legalapvetőbb erkölcsi elveket is. Az SS tagjainak testére annak idején ezt tetoválták: „Becsületem a hűség.” A mai üzletemberek gyakran ezen jelige nevében cselekednek: „Becsületem a zsebem.”

 A társadalomban nem létezik olyan intézményrendszer, ami a közélet szereplőit képes volna arra kényszeríteni, hogy minden pillanatban azonosak legyenek önmagukkal, minden pillanatban a felelősségük tudatában cselekedjenek. Ilyen intézményrendszer hiányában a jövő nagyon aggasztó.

Nyilvánvalóan az emberi fejlődés soron lévő feladata az ilyen intézményrendszerek megteremtése. Ennek a kis közösségek felől kell kiindulnia, hogy aztán behálózzák az egész világot.

 Az ilyen intézményrendszer létrejötte, és vele a közösségért végzett cselekvés szent jellegének visszaállítása – illetve újra megalapozása – azonban mindaddig kilátástalan, amíg nem létezik olyan költészet, amely a funkcióját képes maradéktalanul betölteni.

 A költészet ugyanis minden korban a szentségek, szent helyzetek, elvek, szituációk, cselekedetek őre, számon tartója.

 Nemcsak a vallásos cselekményekre, helyzetekre, elvekre, szituációkra és helyzetekre gondolok itt; hanem minden olyanra, ami a közösség fenntartása érdekében létfontosságú. A személyes profit elve mindet aláásta, az erkölcsök nemzedékről nemzedékre tovább lazulnak, a közösségek identitásukat vesztett személyek halmazává, tömeggé silányulnak.

Ezen nincs mit csodálkoznunk. A költészet voltaképpen unatkozó entellektüellek dilettáns játszadozásává züllött. Ha a költészet a teljes relativitásról, minden forma és tartalom tagadásáról szól, ha poétikája nem lép túl azon, hogy alanyi vagy tárgyas-e – értsd: kizárólag a költőről önmagáról szól, vagy bármi egyébről is – képtelen betölteni feladatát, kártékony, csak arra való, hogy az infrastrukturális tér megszállásával megakadályozza valódi költészet kialakulását.

Az ilyen költészet a világ pénzügyi forrásai felett rendelkező, profitot hajhászó magán hatalom alázatos szolgálólánya. Akkor is az, ha esetleg ágál utóbbi ellen; a gazda a lázadás pózát is örömmel elfogadja, hiszen tudja, hogy ez a líra semmiféle befolyással nem rendelkezik, külső és belső pózolásban merül ki.

Napjaink rossz költészete: mennyiségi költészet. Özön mennyiségű költő, verseskötet, díj, megjelenés, protokolláris rendezvény – csak éppen az egész nem szól semmiről.

A fejlődés elvének túlhajszolása hozhatta az ál költészetet jelenlegi kanonizált helyzetébe. Funkciója: a szent cselekvés kialakulásának megakadályozása révén a profit elv szükségszerűségének, egyetemességének fenntartása.

Folytatása következik.