Az előbbi részekből már látszott, hogy aligha ússzuk meg mélyebb fejtegetések nélkül.

Mindenképpen szólnom kell néhány szót a művészet úgynevezett intézményi elméletéről, amire a fentebbiekben már célozgattam.

A teóriát először az amerikai George Dickie fejtette ki. Nincs mit csodálkozni azon, hogy az utóbbi időben széles körű irodalma támadt, mivel az elmélet – minden aggályossága ellenére – mindenképpen megér egy misét.

A művészet intézményi elmélete egyáltalán nem olyan könnyen cáfolható, mint ahogy első olvasatra tűnik. A teória meglehetősen rugalmas, sokkal árnyaltabb és ravaszabb a hasonló elméletek többségénél. Problematikussá leginkább az teszi, hogy tág lehetőségeket biztosít a mindenkori hatalom oldaláról jelentkező manipuláció számára.

A művészet intézményi elmélete nagyjából azt nyilvánítja ki, hogy azon objektumok tekinthetők műalkotásoknak, amelyeket a művészek világa műalkotásnak nyilvánít. A fenti példát alapul véve tehát a WC-ülőke akkor és csakis akkor tekintendő műalkotásnak, ha a művészek annak ismeri el; illetve az azonos típusba tartozó és egymással minden tekintetben tökéletesen megegyező tárgyak (például WC-ülőkék) közül az, és csakis az tekintendő műalkotásnak, amelyet a művészek világa műalkotásnak kezel, azaz műalkotások nyilvános bemutatására szolgáló térben mint műalkotást elhelyez. A típusba tartozó többi – azaz a deklarált műalkotással egyébként minden tekintetben egyező tárgy (azaz WC-kefe) azonban nem tekintendő műalkotásnak, ezek továbbra is hétköznapi használati tárgyak maradnak.

Az elgondolás természetesen ezer sebből vérzik. A WC-kefében semmiféle hagyományos értelemben vett alkotó tevékenység nem tárgyiasult, „szerzője” voltaképpen „örökbe fogadta”, megvásárolta, címet adott neki, és elhelyezte a megfelelő helyen a saját neve alatt, mint műalkotást. Ha azonban erről az oldalról támadnánk meg, kellő szofisztikával védelmezné „alkotását”, ahogy tette is, és minden ellenérv „eső után köpönyeg”, hiszen a WC-kefe már műalkotásnak nyilváníttatott, és az ellene indított támadás semmit sem ér el azon kívül, hogy a kiállításnak még több látogatója lesz. Sznob csoportok fognak ájuldozni a tárló előtt. Mintha sose láttak volna WC-ülőkét.

A külső támadások nem törnek át, és a WC-ülőke marad a helyén, mint műalkotás, amelyet a művészet világa annak ismert el. A művészet intézményes elmélete tehát a gyakorlatban bizony működik, ezt mindenképpen tudomásul kell vennünk.

Azért kell ilyen hosszan időznöm ennél az elméletnél, mert – mint azt majd rövidesen látni fogjuk – a jelenlegi kanonizált líra ehhez nagyon hasonló „érvrendszeren” alapul.

A művészet intézményi elmélete a maga nemében akár zseniálisnak is tekinthető, hiszen semmi lényegeset nem mond a művészet lényegéről, mégis sikerül szélesre tárnia a kapukat a művészet hatalmi oldalról történő manipulálása előtt.

A vele való foglalkozás nehézségét az adja, hogy ez a nagyon is egyszerűnek tűnő elgondolás valójában többszörös védővonalat von maga köré, és egy bizonyos határig kényelmesen védhető. Először is azzal, hogy eben a megfogalmazásban a műalkotás puszta státuszt jelent, nem pedig értéket. A WC-ülőkét nyugodtan beengedi a művészet sáncai közé, hogy aztán ott kénytelen legyen a „műalkotás” esztétikai értelemben véve helytállni önmagáért. Ez természetesen nem fog menni, de attól a tárgy még műalkotás marad.

Így látszólag korrektnek tűnik az elmélet; mert elleplezi azt a tényt, hogy ezen az alapon állva nemcsak bármi beengedhető a műalkotások közé, hanem a műalkotás státusza bármitől kényelmesen meg is tagadható. Erre persze csak akkor döbbenünk rá, amikor majd először történik meg.

Folytatása következik.