A világegyetem egysége

Az ember értelmezésének a történelem során megfogalmazott két szélső pólusa nagyjából a következő: “porszem a végtelenben”; illetve “a teremtés koronája”. Modern kultúránkban mindkettő egyidejűleg megtalálható.

A “porszem a végtelenben” felfogás a modern művészetre jellemző. Példáimat a drámairodalomból veszem:

Az abszurd dráma mélyen tagad minden emberi értéket. ” A lepusztult , kiüresedett világban tébláboló emberi vegetációt az abszurd szerzői groteszk-komikus eszközökkel ábrázolják, tudatosan felhasználva, rájátszásszerűen is, az európai kultúra erre alkalmas hagyományait.” (MÉSZ, Lászlóné, 1987: 195.) Az abszurd dráma ilyennek látja a világot. A világ szétesett, “minden egész eltörött”, ahogy az Ady versére hivatkozó közhely mondja. A dezorganizálódott világban az ember nem azonos önmagával, nincs sem múltja, sem jövője. “A valóság valóban szétesett, nincs összetartó, világmegélő és világmegítélő egységes koordinátarendszer; és mindenki státuszokban él, az organizáció valamely pontjaként. Ebben az esetben azonban az adott ember elszakad múltjától, és nincs belátható pozitív jövője.” (BÉCSY, Tamás 1987: 238.) A szétesett világban minden alapvető érték kétségessé vált. “A világ olyan zavarossá, átláthatatlanná, a véletlen és megmagyarázhatatlan események láncolatává változott, hogy csak intuícióval, a nem tudható dolgok megsejtésével lehet benne tájékozódni. Az erkölcsi értékeknek nincs értelmük, mert azokban is ésszerű ítéletek foglaltatnak; az életet vezérlő erő túl van a “jón és rosszon” — miként azt Nietzsche megfogalmazta.” (BÉCSY, Tamás 1987: 221.)

Az utóbbi állítás már túlmegy a Rubicón, már nemcsak az irodalomra; az egész emberi civilizációra vonatkozik. Ha erkölcsi érték nincs — cselekvő ember sincs.

Ez az állítás vált kimondott-kimondatlan vezérszólamává a modern irodalom egy jelentős, nagy befolyással rendelkező részének. Ez a leginkább a drámában tükröződött — az európai, amerikai — és a magyar drámában. Hogy a saját házunk táján maradjunk; egy, a hetvenes-nyolcvanas évek magyar drámaíróinak pályaképeit vázlatosan tárgyaló műben — különböző szerzőkről szólván — a következő megjegyzéseket találjuk: “…az élő figurákat a prototípusok váltják fel. A művek mindinkább tételdarabokká, modelldrámákká egyszerűsödnek.” (ÉZSIÁS, E. 1986: 136.); “…az emberek kisebb vagy nagyobb ketrecekben élnek, és a szabadságuk valójában mindenütt viszonylagos.” (ÉZSIÁS, E. 1986: 149.); “…a mondatok úgy mennek el egymás mellett, mint az emberek az életben.” (ÉZSIÁS, E. 1986: 159.); “Valójában mindannyian…elrontott életű, kiégett, pótcselekvésbe menekült emberek, akik bohóctréfákkal, groteszk pózokkal akarják eltakarni sebeiket.” (ÉZSIÁS, E. 1986: 196); “…a három ember a csalás és ámítás bonyolult pszichikai rendszerében él egymással.” (ÉZSIÁS, E. 1986: 214); “Darabjai tudatállapotokat, életérzéseket közölnek: félelmeket, reménytelenséget, szorongást, az emberi kapcsolatok ellehetetlenülését, az arcnélküli világ értelmetlenségét.” (ÉZSIÁS, E. 1986: 221); “…az egyén bizonytalan, apró pont a Sors, a Végzet vagy a Történelem hatalmában.” (ÉZSIÁS, E. 1986: 238.).

A hasonló idézeteket oldalakon keresztül lehetne folytatni — akár a művekből kiemelt szemelvényekkel is. Az ember tehát tehetetlen, kiszolgáltatott, önnön jelentéktelenségét még csak fel sem képes fogni — miközben számára beláthatatlan hatalmak bábfigurájaként, vagy a vak és értelmetlen létezés foglyaként egzisztál. Ez az “objektív igazság”? Erről szóltak nálunk a hetvenes és nyolcvanas évek? Vagy valami egészen másról van szó?

A “teremtés koronája” elv a modern technokrácia alapvető felfogása. Az elképzelés alapja a Bibliában lelhető fel, de újkori eredete a protestantizmus és konkrétan Kálvin János tanításaiban található. “Vagy nem Isten teremtette-e a földet és mindent, ami rajta vagyon, az ember hasznára?” A természet tehát az ember “Istentől rendelt” tulajdona, amivel kénye-kedve szerint bármit tehet, hiszen ő maga a világ jogos ura, a teremtés koronája. “A Természetet keresztény ember nem érezheti szentnek…ebben tökéletes az egyetértés” — mondta Charles Davis keresztény teológus. Ez a mindenkori nyugat-európai és amerikai technokrácia egyik vezérszólamává vált. Ez volt a Manifest Destiny (kb. nyilvánvaló elrendelés) alapja, amely a fehér ember könyörtelen hódításaihoz szolgált ideológiául. Washington Irwing egy történeti művében úgy vélte, az embernek “…törvény adta joga Isten akaratát érvényesíteni a földön”. Robert Boyle, a modern vegyészet egyik alapítója így összegezte a “korszerű” felfogást: “A Természet iránt érzett áhítat korábban gátolta még, hogy az ember uralkodhasson Isten alacsonyabb rendű teremtményei fölött.” Az emberi küldetés ilyen önelégült felfogása dühöngött a második világháború utáni évtizedekben; az ember óriás, a világ újraalkotója, a természet ura, a haladás a természet leigázója, stb. — harsogták a szólamok Keleten és Nyugaton egyaránt. A művészet belátta ezen felfogás gyökeres abszurditását, és (részben) ezzel szembefordulva teremtette meg emez emberkép ellentétét. Az emberiség a hetvenes évek végére döbbent rá a természet “tulajdonosi” felfogásának tarthatatlanságára.

A “porszem a végtelenben”; illetve a “teremtés koronája” szemlélet látszólag egymás sarkalatos ellentétei. Valójában azonban összetartoznak, mint ugyanazon valóságfelfogás színe és visszája. Vagy mint a zsák és a foltja. Mindkettő a XX. század alapvető jellegzetessége volt. Mindkettőben közös, hogy a világot különálló dolgok és jelenségek konglomerátumaként érzékeli. A valóság ilyetén felfogása azonban a XX. század végén alapjaiban megrendült.

Az amerikai Sloan-Kettering Rákkutató Központ elnöke, Lewis Thomas a következőket mondta: “Van a természetben egy általános lánca az összefüggéseknek, egyfajta egymáshoz kapcsolódás, amelyet korábban nem ismertünk fel”, a Scientific American pedig már így írt a nyolcvanas évek elején: “Az “életről” alkotott definícióinkat alaposan át kell értékelnünk, s ugyanúgy felül kell vizsgálnunk számos nézetet, amelyet önmagunkról alkottunk, illetve a világról, amelyben élünk.”

Karl Pribram neurológus a hetvenes évek elején azzal az elmélettel állt elő, hogy bizonyos magasabb agyi folyamatok esetleg holografikus mechanizmus szerint működnek. Nem állította ugyan, hogy tudja, mely agyi működés felel meg a látható hologramnál használt koherens lézersugárnak, valószínűleg az agysejtek felszínén ide-oda táncoló parányi elektromos hullámokból keletkezik a szükséges koherencia. Bármi a forrás; az észlelés és a memória Pribram szerint holografikus elveket követ. (COMBS, A. — HOLLAND, M. 1997: 87-88) A Pribram-féle koncepció modelljét a holografikus fényképezés inspirálta, amely egy tárgy háromdimenziós képét nem a kép másolásával, hanem két lézersugárnak a tárgyról visszaverődött hulláminterferencia-mintájával állítja elő. Amikor később hasonló két lézersugár halad keresztül a holografikus lemezen, akkor a tárgy háromdimenziós képe tűnik elő. Ha közvetlenül a lemezt nézzük, csak hullámos vonalakat lehet látni. Ha lemezt darabokra vágjuk, minden darab tartalmazza a tárgy teljes képét, csak kevésbé élesen, mint az eredeti lemez.  A holografikus lemez minden pici darabja tartalmazza tehát a teljes képet. A fényképtől eltérően, ha a hologram részben megsemmisül, a maradékból rekonstruálható a teljes kép. Ha azonban jelentős darab pusztul el, akkor a kép zavarossá válik, akár a súlyos károsodást szenvedett agy — vallják a Pribram-mel egyetértő neurológusok.

A gyakorlatban használt hologram óriási előnye az, hogy hatalmas mennyiségű információt képes tárolni. Ebben éppen az emberi memóriára emlékeztet, amely szinte végtelen mennyiségű adatot tud megőrizni. Komoly tapasztalati bizonyítékok szólnak Karl Pribram elmélete mellett. Az észlelésünk eleve a holográfiára hasonlít. “A látható világról szerzett tapasztalatainknál megszokott a mélységérzet és a látottak összetettsége, ami inkább emlékeztet a hologramra, mint a lapos, kétdimenziós fényképre. Az észlelés és a mesterséges intelligencia kutatásának legújabb eredményei fényében kiderült, hogy a robotok részére tervezett látórendszereknél használhatatlannak bizonyulnak a hagyományos, lépésről lépésre elvet követő információ-feldolgozó számítógépek, mivel képtelenek megbirkózni az irdatlan adattömeggel.” (COMBS, A. — HOLLAND, M. 1997: 88.) Nagyon is logikus ezek után a feltételezés: agyunk információ-tároló funkciója a hologram elvén működik. Nagyrészt Karl Pribram úttörű jellegű kutatásainak köszönhetően tudjuk, hogy mindaz, amit agyunk egyes részei őriznek, azok bizonyos értelemben az agyban mindenütt tárolva vannak. Valószínűleg ezért látszik minden memóriánk olyan kölcsönösen összekapcsoltnak.

Az emberi információ legfőbb kódja a nyelv. Kialakulásának problémája ma ugyanúgy rejtély, ahogy korábban is az volt. A leghíresebb huszadik századi nyelvész, az amerikai Noam Chomsky úgy véli, a nyelv sajátos, velünk született megismerő tevékenység. Agyunk idegrostjaiba genetikailag beprogramozódtak a nyelv elsajátításának lépései. Agyunknak ez a “beépített programja” valamennyi embertársunkkal közös tulajdonságunk. Mikor először kerülünk olyan környezetbe, ahol emberi szót hallunk, mintha bizonyos mutatók ekkor kerülnének beállításra imént jellemzett beépített programunkban. A program ezután végigfut az általunk hallott nyelv szókészletén, nyelvtanán és mondattanán. Hogy e folyamat milyen szintű és mértékű nyelvi ismereteket eredményez, az egyénenként változik, és igen érzékenyen befolyásolják a tapasztalat legenyhébb eltérései is. Pontosan ezért hangolódnak a kisgyermekek olyan könnyen a nyelvre, amely mintha egyszerűen rájuk ragadna. Lényegét tekintve tehát Chomsky azt tartja, hogy a nyelv nem emberi találmány. Az emberi természet része, ahogyan az ugrás is hozzátartozik a kenguru természetéhez. Valójában egyfajta program születik bennünk, amely a külső ingerekre válaszolva fejlődik. “Az elme birtokában van valamiféle egyetemes nyelvtannak.” (CHOMSKY, N. 1985: 68.) Mindennek a mechanizmusáról azonban sejtelmünk sincs.

Az információ a huszadik századi tudomány legizgalmasabb fogalmai közé tartozik. A tudományos szemlélet változására jellemző, hogy a kutatók jelentős része ma már a világűrt sem üres térnek, hanem valamiféle információval töltött energiamátrixnak tartja. A fizika felfedezte, hogy az energia és az információ egymásba átalakítható. (STONIER, T. 1993: 112) Az információ nem az emberi szellem találmánya, hanem a Világegyetem alapvető sajátossága. Kialakulása megelőzte az emberi agy kialakulását. Az egyik nemzedékről a másikra öröklődő információt a DNS, egy élettelen, aperiodikus kristály tartalmazza. Az információ a világban az entrópiával ellentétes jelenség. Ezek után nem nagyon lephet meg bennünket Tom Stonier információfizikus megállapítása: “Az intelligencia minden magasabb formája emlékezetében a Világegyetem képét — modelljét — hordozza.” (STONIER, T. 1993: 115) Az Universitad Nacional Autonoma de Mexico professzora, J. Grinberg-Zylberbaum 1982-ben, egy híres esszéjében arról írt, ha a neuronmező kölcsönhatásba kerül az űr bizonyos részecskéivel, “…akkor az holisztikus és egyesített tapasztalatot eredményez; a megfigyelő az univerzumban lévő minden mással való teljes egységének állapotát tapasztalja majd meg…egy egyesített elme létezik, s az meg is tapasztalható.” Mindezt nem valami sci-fi nyomán, hanem olyan tudományos kísérletek alapján jelentette ki, amelyekben EEG-készüléket használtak, hogy megfigyelhessék az agyban bekövetkező változásokat a kommunikációs kölcsönhatások alatt. A kísérletek eredményei arra utalnak, hogy a kölcsönhatásba lépő neuronmezők azonosulnak és eggyé válnak. “Tulajdonképpen mindig is egyek voltak!” Valamilyen nagyobb egység részei lennénk mindannyian? Fel lehet ezt úgy is fogni, hogy a Világegyetem is hologramszerűen épül fel, így bennünk is megtalálható — a sejtek vagy atomok szintjén — az Univerzumra vonatkozó összes információ. Ennek belátásához azonban arra van szükség, hogy előfeltételezzük a Világegyetem alapvető egységét.

Folytatása következik.