Hetvenhatodik rész

A költészet történetének talán legfontosabb feladataival néz szembe éppen napjainkban. A nemzeti költészetek megújítása éppen napjainkban és a közeljövőben az emberiség legfontosabb érdeke.

Miért?

Az előző részben szót ejtettem a piaci ideológia alapvetően utópisztikus mivoltáról, de nem szóltam a legveszedelmesebb, az emberiség egésze számára roppant veszedelmes utópiáról, ez pedig a gazdasági növekedés mítosza.

Könyvek, tanulmányok százai áradoznak arról, hogy a gazdasági növekedés az emberiség problémáinak egyetemes és univerzális gyógyszere, minden bajt orvosló csalhatatlan recept. Ez voltaképpen a kapzsiság apoteózisa. Évtizedek óta hallhatjuk, olvashatjuk, milyen jótékony hatással is van az „emberi fejlődésre” a „természetes” kapzsiság; ez a világ mozgatórugója, minden nagynak és nemesnek szülőanyja, hovatovább „az emberi természet” legfontosabb összetevője.

Tudományos, féltudományos és egészen tudománytalan teóriák hosszú sora próbál meggyőzni bennünket a kapzsiság „egészséges”, „természetes” és „progresszív” mivoltáról. Nem is szólva a hozzájuk kapcsolódó ideológiai jellegű „tudományos” tézisekről, amelyek közvetve, vagy éppenséggel teljesen nyíltan szolgálják a piaci ideológiát.

Természetesen a gazdasági növekedés szerepének eltúlzása is puszta utópia. Soha egyetlen korban sem volt még a puszta gazdasági növekedésnek semmiféle „jótékony” társadalmi hatása, ha ilyenről beszélhetünk is, az sohasem a gazdasági növekedésből, hanem a társadalom intézményrendszeréből, vagy a szociális önszerveződésből indult ki. Maga a gazdasági növekedés semmiféle „szabadsággal” nem jár, és ezután sem fog járni. Önmagában semmiféle szabadságfogalomhoz nem kapcsolódhat, merőben más dimenzióhoz tartozik.

A gazdasági növekedés ideológiáját már a feudalizmus filozófiája is alacsonyrendűnek minősítette – teljes joggal. Egyetlen olyan mozzanata sincs, ami az emberi fejlődést ténylegesen szolgálná, de mindent megszáll, kifordít, és a szentté avatott kapzsiság jegyében igyekszik még az emberi természet lényegét is a profitvágy jegyében megfogalmazni, hogy leplezhesse saját céltalanságát, küldetésének hiányát.

A gazdasági növekedés ideológiája mögött a nagyra puffadt magán birodalmak feneketlen profitvágya bújik meg. A gyakorlatban felelőtlen harácsolást, agresszív és haszontalan terjeszkedést, arroganciát jelent, ami egybe kapcsolódik az állami intézmények és a választott vezetők súlytalanná tételével. Jelenleg éppen emiatt nem beszélhetünk demokráciáról.

A globalizáció jelenlegi formája is puszta utópia, a magántőke rákos sejttenyészethez hasonló terjeszkedésének világméretű ideológiája. Ellensége minden létező vallási vagy nemzeti alapú identitás, ezek drasztikus felszámolására törekszik. Ha tehetné, valami globális turmixot hozna létre az emberiség helyett, minél tökéletesebb keveréket, hogy semmiféle regionális identitás ne veszélyeztethesse világméretű uralmát.

Nem véletlen, hogy a „nemzeti” vagy a „hazafi” fogalma apokriffá lett, az ilyesmire mesterkélt és zagyva fogalmakat használ a globalizáció jelenlegi formáját harsányan támogató, mind ostobább és sekélyesebb liberális ideológia. Nem beszél nemzetről, helyette „etnikai csoportosulást”, vagy „etnikai közösséget” emleget, ami nemcsak pontatlanság, hanem közönséges butaság is. A hazafiságból is gyakran válik nála „etnicista populizmus”, vagy ehhez hasonló idétlenség.

A globalizációs demagógiának nincs szüksége valódi költészetre, ez zavarná a terveit. Helyette valami amorf, de simulékony masszát igényel, ami sem a fogalmiságra, sem az érzelmi identitásra nem visel gondot.

Most már kezdenek kirajzolódni az új költészet feladatai. A megoldás a kultúra és a békés fejlődés helyi dimenzióiban van, csak itt lehet fokozatosan korlátozni és hasznos szerepbe kényszeríteni a magán hatalmat.

Nagyon nagy szükség van jó és hatékony, a közösséggel kommunikálni képes lírára. Minden nyelven. Magyarul, szlovákul, románul, szerbül, németül, olaszul.

Ennek jegyében kell újra definiálni szinte minden fontos fogalmat.

Folytatása következik.