A tökéletes társadalom riasztó világa — Morus Tamás

Morus Tamás (Thomas More) 1501-1505 között a londoni karthauziak kolostora mellett lakott, naponta részt vett a kolostor vallási gyakorlatain, és feltehetőleg erről a kolostorról mintázta meg Utópia szigetét és Utópia egész társadalmának életét.

1515-16-ban, flandriai követsége alkalmával írta meg Utópia című korszakalkotó művét, mely egy új paradigmát hozott létre az államelméleti gondolkodásban. Habár addig is léteztek az eszményi államról szóló alkotások, mégis az utópikus gondolkodásmód kialakulását Morus Tamás munkájától számíthatjuk, olyannyira, hogy ezen alkotásról kapta az egész ideális társadalomról való gondolkodásmód, valamint az ezt a paradigmát képviselő és megjelenítő irodalmi, illetve politikatudományi műfaj az összefoglaló elnevezését.

Az Utópia abban az értelemben, hogy ’tökéletes társadalom’ nem volt igazi utópia. Pontosabban szólva: szándékai szerint az kívánt ugyan lenni, valójában azonban inkább disztópiának vagy antiutópiának nevezhetnénk, mivel egy végletekig beszabályozott, elnyomó, kegyetlen, sivár és hierarchikus államformát ír le az általa bemutatni szándékozott demokratikus, egalitárius és mindenki boldogságát szolgáló állam helyett. Ezen nem igazán csodálkozhatunk, mert korábban már találkoztunk a maradandóság világával. Morus műve a maradandóság világának egyik legismertebb és legnagyobb hatású megfogalmazása.

Utópia elképzelt szigetország valahol az Újvilágban, amelyről egy fiktív személy, Hythlodaeus Raphael elbeszéléséből értesülünk, ő mutatja be az ország társadalmi berendezkedését és mindennapi életét. A történetmondó neve “Csupatűz Rafael” – Kardos Tibor fordításában, illetve “Délibáb János” – Moór Gyula fordításában. A Hythlodeus görög szó, mely körülbelül annyit jelent: “bolondságokért hevülő”.

Ezen kommunisztikus jellegű társadalom a maradandóság világának tipikus képviselője. Létezésének elvi lehetőségéhez Morusnak szüksége van arra, hogy ez a társadalom jelentős mértékben elkülönüljön a külvilágtól, hogy annak a kegyetlen realizmusa ne befolyásolja Utópia képzeletbeli országának fejlődését. Ezért tengeren nehezen megközelíthető, zátonyos partú szigetállamként festi meg Utópiát, amelyet elzárt mivolta miatt rendkívül nehéz volna megtámadni és elfoglalni, így az nyugodtan és békében fejlődhet, saját törvényei szerint, külkapcsolatokat — mint a maradandóság társadalma általában — csak akkor létesít, ha neki erre szüksége van.

Az így biztosított zavartalan nyugalom adja meg a lehetőséget arra, hogy az ország lakosai külső behatásoktól mentesen, Utopus király törvényei alapján valósíthassák meg “ideális” társadalmukat.

A „köztulajdon” eszméje tökéletes mértékben érvényesül. Senkinek nincs semmije, minden az államé, nemcsak a föld és az egyéb termelési tényezők, hanem még az olyan személyes használati tárgyak is, mint például a ruha, amelyet viselnek. A házakat tízévente sorshúzás útján kicserélik egymás között, pedig a házak egyformák, és természetesen azok is a közösség tulajdonában vannak.

Mindenki dolgozik, férfiak és nők egyaránt kiveszik a részüket a termelésből, mindenki részt vesz a javak előállításában. Nincs magántulajdon, mindenki beadja a közösbe, amit megtermelt, valamint annyit vételez ugyanonnan, amire és amennyire neki és családjának szüksége van. Senki nem termel lustaságból vagy kényelemből kevesebbet, mint amennyit a kötelező munkaidő (6 óra) alatt megtermelni képes, ugyanakkor senki sem vételez a közösből többet, mint amennyire feltétlenül szüksége van, és senki sem pazarol.

Ebben nem az esetleges elvi megvalósítás lehetetlensége a lényeg. Azzal sem megyünk semmire, ha az „emberi természetre” vagy egyéb teoretikus értelemben véve nagyon is gyanús dolgokra hivatkozunk. Valójában nem „elvi lehetetlenség” a fent leírt idillikus állapot, csak tapasztalati lehetetlenség, mivel soha sehol nem valósult meg még csak hasonló sem.

Az emberi természet eredendő vagy szerzett gyarlóságára való minden hivatkozás — a legtudományosabb, vagy leginkább annak tűnő is — merőben spekulatív, mert nem is lehet más. Igazából semmiféle bizonyítékunk sincs arra, hogy igazságos társadalmat nem lehet létrehozni. Csakhogy soha senki még csak körvonalaiban sem tudta megközelíteni, milyen is lehet az igazságos társadalom. A legtöbb spekuláció a maradandóság világának elvei közül kölcsönzött, mert ez a legősibb és látszólag legkézenfekvőbb elképzelés arról, milyennek is kellene lennie egy igazságos társadalomnak. Nézetem szerint az általam a maradandóság világának nevezett eszmerendszer valójában nagyon régi arisztokratikus elképzelés, amely bizonyos korokban talán még propaganda is lehetett az arisztokraták érdekében, az egyenlőséget eleve elvető demokraták ellen. Az ókori demokráciák nem voltak egalitárius társadalmak, az arisztokrácia viszont egyenlőséget ígért voltaképpen saját burkolt vagy nyílt irányító szerepe mellett.

A maradandóság világának eszmerendszere igazságos emberi társadalom eszmei-erkölcsi alapjának feladatára alkalmatlan. Sohasem vezethet valódi igazságosságra, csupán valamely elit nyílt vagy tényleges diktatúrájához.

A hiba tehát nem az emberi természetben van. Nem azt kell korlátozni, hogy a maradandóság társadalmának „népboldogító” eszméje jól működhessen. Az sem igazán érdekes, miféle rendszabályokat sorol fel az utópia szerzője, a témáról vitatkozó teoretikus, vagy éppen a kávéházi vitapartner. Bármely rendszabály emlegetése burkolt beismerése annak, hogy a beszolgáltatás rendszere mellett működő „mindenkinek szükséglete szerint” elv az „emberi természet ezzel ellentétes mivolta” alapján eleve megbukik. Egyben naiv feltételezése annak is, hogy önmagában véve az elv jó. Pedig az elv igazából nem jó — nem is volt az soha.

Folytatása következik.