Tizenkilencedik rész

A szerelemnek egyes emberek házasság előtti életszakaszára való korlátozása természetesen a szerelem értékének gyakorlati kétségbe vonását jelenti. Ehhez könnyen csatlakozik az a közvélemény egyes részeiben csaknem axiómává emelkedett meggyőződés, hogy a szerelem rövid, időleges, és kizárólag a fiatalság múló élménye.

„A szerelem elmúlik, a szeretet megmarad.”

Ugye, milyen ismerős? Igen sokszor hallottuk. A magukat a bölcsesség jelmezében látni akaró idősebbek szokták ezzel oktatni a fiatalokat. Szinte nincs olyan ember, aki fiatalkorában legalább egyszer ne hallotta volna ezt a bölcsességet. Olyan sokszor hallottuk, hogy szinte magától értetődik. Axióma. Senki se vitatja.

Pedig nagyon is vitatható. Vitatható gyakorlati értelemben, mert különböző, nagyon is eltérő szituációkra alkalmazzák. Kutya-macska barátságban élő középkorú házasságokra éppen úgy, mint olyan kapcsolatokra, amelyeknek a benne élők szerint is csupán a kölcsönös megalkuvás az alapjuk.

Szinte bármelyik középkorú vagy idősebb házaspár tagja el szokta mondani önmagukról, az idők során erősen felhígult, kötelező szólammá vált.

Vitatható filozófiai értelemben is, hiszen a szerelem és a szeretet fogalmait meglehetősen tisztázatlan elvek alapján választja szét. Mindkét fogalom lényegében egymásra vonatkoztatva definiálatlan – vagy tökéletlenül definiált. Az idegen nyelvekben – nem véletlenül – sok esetben nem is választható szét szerelem és szeretet fogalma; amikor azt akarják kifejezni, amit a mai magyar köznyelv a leggyakrabban ’szerelem’ néven ért, általában valami jelzős szerkezethez folyamodnak; például: „szentimentális szeretet”.

Első hallásra is ostobaságnak tűnik szembe állítani egymással ugyanazon házaspár egymás iránti ifjúkori szexuális lángolását, illetve öregkori szeretetteljes együttélését. A józan ész azt diktálná, hogy ez egyáltalán nem két eltérő szituáció, inkább ugyanazon folyamat két szakasza. Mindannyian láttunk, ismerünk ilyen embereket, ez még csak nem is ritkaság.

Jómagam emlékszem, milyen tisztelettel tekintettünk két tanárunkra, a köztiszteletben álló zenepedagógus házaspárra, akik a nyugdíj korához közeledve – vagy talán már azon túl is lépve – számos gyermek felnevelése után is kézen fogva jártak az utcán, és szeretettel mosolyogtak egymásra.

Még csak nem is ez a teljes igazság. A fiatalabb generációk tagjai általában meglepődve értesülnek róla, hogy ötvenes, hatvanas, vagy éppen hetvenes éveikben járó szüleik, nagyszüleik még mindig házaséletet élnek. Jómagam kamaszként tanúja voltam, amikor édesanyám és nagynéném le akarták beszélni hetven felett járó szüleiket arról, hogy még mindig egy ágyban aludjanak, mert hát „nem illik már az”, meg „a ti korotokban már”. A nagyszüleim gúnyosan elmosolyodtak, aztán egymásra néztek. Sohasem felejtem el a pillanatot.

Az európai civilizációban mérhetetlen nagy károkat okozott a keresztény bűntudat-komplexus. Az ókeresztény egyházban leginkább Szent Jeromos hatására kialakult szüzesség-kultusz rombolásai máig hatnak. Az ennek hatására kialakult gyakorlati keresztény tanítás a szexualitást alapjában az ördög művének, ocsmányságnak, egyúttal szükséges rossznak is tekintette, amelyre egyedül a gyermeknemzés érdekében van szükség, és amely csakis a gyermekek nemzése érdekében lehet elfogadható.

Az örömszerzést az egyház szíve szerint teljesen száműzte volna a házaséletből. A szexualitást kizárólag a gyermekek nemzése érdekében fogadta el, de még ekkor is bűnnek tekintette, amit meg kell gyónni, amit le kell vezekelni.

A középkori tanítás szerint a szexuális együttlétnek örömtelennek kell lennie, kizárólag a gyermek nemzését kell szolgálnia. Imának kell megelőznie, és követnie.

Az ilyen módon „imakeretbe” szorított szexualitás nem sok örömet hozhatott, férfi és nő őszintén örülhettek, amikor a kellő számú gyermek felnevelése után végre lemondhattak róla. Utána pedig még jobban örvendhettek, ha esetleg még kolostorba is vonulhattak, hogy az ördögi szexualitástól mentes tiszta és Istennek tetszően rideg és örömtelen élet áldásait élvezzék – valahogy így gondolhatta az egyház.

Ennek nyomán még mindig igen sok ember tartja természetesnek, hogy a fiatal évtizedek elteltével lemond a szexualitásról. De ez is változóban.

Sok jel mutat arra, hogy napjaink szexuális forradalmát egyáltalán nem a fiatalok, hanem éppen az idősebb generációk vívják. Egyre kevesebben hajlandók rátérni a végső böjt állapotára. A világban már nem is ritka, hogy hatvan felett alapítanak az emberek új családot.

Mivel a szexualitást ugyan önmagában nem tekintjük szerelemnek, viszont a szerelmet szexualitás nélkül elképzelhetetlennek tartjuk, kénytelenek vagyunk rádöbbenni, hogy a szerelem még ebben az értelmezésben sem marad az ifjúság monopóliuma.

Viszont a szerelem voltaképpeni definiálatlansága ennek fényében még nyilvánvalóbb.

Eszembe jut egy kortárs írónk néhány évvel ezelőtt közzétett visszaemlékezése közel százéves egykori olimpiai bajnokunkról, akit a kórházba hasonló korú felesége kísért el. Leült a férje ágyához, megfogták egymás kezét.

Reggel ugyanebben a helyzetben találták őket. Még mindig tartották egymás kezét. Mindketten halottak voltak.

Mi is a szerelem?

Folytatása következik.