SZÁZHUSZONHETEDIK RÉSZ

Rettenetesen rossz önértékeléseket és még rosszabb jövőképeket generál mindkettő. Beszélnem kell róluk, mivel nagy nyomatékkal vannak jelen a mai magyar kultúrában.

Az első legelőbb is azt sugallja: „Haragszom rád, alattomos Nyugat, duzzogok, utállak, gyűlöllek, nem akarok hozzád tartozni, nem akarok veled közösködni, szóba sem állok veled.”

Nem jobb ennek ellentéte, a „Szent, hatalmas fenekedbe omlani vágyom, büszke és fenséges Nyugat, mindig utánad kullogok, hűségesen csóválom neked a farkam, felsőbbrendű vagy hozzám képest, mindig mindent jobban csinálsz nálam!” felfogás sem.

A nyugathoz való mindkét viszony öncsalás. Nyugat-Európa nem ölel bennünket a keblére, nem akar segíteni, de nem is tör mániákusan a vesztünkre. Nyugat-Európát nem érdekeljük.Egyáltalán nem számítunk neki, ahogy más sem, ami saját önelégült kapzsiságának „fejlett” nimbuszát nem táplálja. Nyugat-Európa már nem a világ kulturális középpontja, de nem is ellenség; Nyugat-Európa narcisztikusan ünnepli önmagát, közben száz és száz elfojtott, félig emésztett konfliktust raktároz önmagában. Mennyországnak igyekszik mutatkozni, de bármikor pokollá változhat.

Nyugat-Európa lelkében iszonyú bűntudat-hegyek fortyognak, és minden vonatkozásban átesett a ló túlsó oldalára. Megesett már, hogy szégyenletesnek nyilvánították a brit lobogót, s helyette a homoszexuális mozgalom zászlaját tűzték ki egy angol városházára. A helyi többség elemi erejű felháborodása persze gyorsan visszaállította az eredeti helyzetet, de az eset önmagáért beszél.

Egyes helyeken már a karácsonyfa se karácsonyfa, mert állítólag „sérti az iszlám bevándorlók érzéseit”. Felvetődött apaság és anyaság hivatalos eltörlése, hogy legyen helyettük valami „egyes és kettes szülő”, hogy az egynemű kvázi-házaspárok egyenrangúnak érezhessék magukat a hagyományos családdal. Lehet a fürdővízzel kiönteni a gyereket, de az nem vezet sehová. Jelzi azonban, hogy nincs mit várnunk a nyugattól, semmilyen előjellel.

Nincs értelme a tradíciókról prédikálni, a nyugatnak sejtelme sincs, ki volt Hunyadi János, hogy miért harangoznak délben, hogy mi is volt az a török veszedelem. Vendégmunkások árasztották el Európát a XV. században? A nyugat már semmit se tud a magyar történelemről, a magáéról se sokat. Már azt se nagyon tudja, kicsoda Szűz Mária.

A nyugat felületes. Bármikor összetéveszti Budapestet Bukaresttel, talán össze is akarja téveszteni. Nincs mit várni tőle, szeretni lehet, de nincs miért, gyűlölni meg kár. Igazából göröngy a pályán.

Mert nem ez a legrosszabb mai magyar önszemlélet. Van katasztrofálisabb, nem is egy. Két kimondottan öngyilkos szemlélet is van.

A „csúnya, aljas szomszéd népek” meggyőződés a militarizmus legsivárabb válfaját hordozza magában. Horthy Miklós idején se lehetett (volna) komolyan venni. Muszkli Miska fegyverkezik. „Borneó és Celebesz, magyar volt és magyar lesz”, „Hajrá, huszárok”, „Gyerünk fiúk, előre, fel a betonerődre”, meg ehhez hasonló marhaságok.

A másik oldal hasonlóan sivár. „Magyarnak lenni ciki”, „A magyar a legutolsó nemzet a világon”. „Csak külföldön lehet boldogulni”, „El kell innen menni”, „Magyarország egy leszedált nő”, meg ehhez hasonló marhaságok.

A két hülyeségtömkeleg látszólag annyira távol áll egymástól, hogy nem mindenkinek tűnik fel: ugyanannak az éremnek a két oldala. Nincs köztük semmiféle kibékíthetetlen ellentét. Fogyasztói típus-ideológiák, néha ugyanabban a nyomdában nyomják hozzájuk a brosúrákat.

A szomszéd népek típus-ideológiái sem különbek.

1982-ben jelent meg egy Ioan Lacranjan nevű ember grafomán szózata Erdélyről. Modern dákoromán nacionalista hegyibeszéd helyenként olyan pátosszal, ami nálunk automatikusan hányingert kelt. Az „emelkedett lelkületű” szerző őfelségéről, a parasztról ömleng, aki előbb dák volt, aztán római, végül román, és akit mindig elnyomott valami hódító finnugor söpredék, de aki mégis mindig birtokolta Erdélyt.

Ne háborodjunk fel a történelemhamisításon, mert ez nem történelem. Lacranjannak arról fogalma sincs. Nem is érdekli. A tények nem zavarják. Mítoszt hamisít. Attól izzadságszagú, hogy hamis. A pátosztól még rosszabb és még hamisabb lesz. Egy hullagyalázás módján végrehajtott területrablást szeretne eszményíteni. Hálátlan feladat. A közös közép-európai hagyományban bizonyos győzelmek eleve etikátlanok.Nemcsak az ő győzelmeik, az első és második bécsi döntés se volt etikusabb.

A nacionalista mítoszok gyártása tünet. Mindenki román volt a magyar történelemben, aki tehetséget mutatott. Lehetséges, hogy akad, aki ezt elhiszi, de az öngól akkor is öngól – hogy a manóba’ volt lehetséges, hogy ez a pusztáról szalasztott, nyavalyás, tehetségtelen vándor magyarság mégis ezer évig „elnyomta” a derék, becsületes, tehetséges, büszke, szép és nemes románokat, akik ráadásul nemcsak „előbb itt voltak”, hanem „mindig is többen voltak”?

A szlovákok elképzelései még szánalmasabbak. Még mindig azon ügyködnek, miként lehetne a XX. századi Csehszlovákia történeti előképét összetákolni a IX-X. században, miközben a modern Csehszlovákia már régen életképtelennek bizonyult.

Mi a szívfájdítóan közös?

A román, szlovák, szerb álmítoszok a magyar álmítoszok pontos másolatai, vagy kiszámított ellentéteik. Úgy illenek egymáshoz, mint zsák meg a foltja.

És még mi a közös?

Hogy egyikünknek se jó. Nekik se.

Folytatása következik.