Negyvennyolcadik rész

Általában az irodalom jóval többet és fontosabbat mond a szerelemről, mint a tudomány, ami nyilvánvalóan tudomány és irodalom eltérő küldetéséből, az emberi lényeghez fűződő eltérő viszonyukból adódik.

Az irodalmi művek azonban nem is tűzik ki célul a szerelem teljességének fogalmi megragadását, megelégszenek azzal, hogy a szerelem hatalmas jelenségcsoportjának valamely – gyakran igen apró – szegmenséről mondjanak figyelemre méltó dolgokat. Hitelessé vagy hiteltelenné az emberközeliség mélysége vagy sekélyessége teszi őket.

A szerelemről szóló keleti irodalmi tankönyvek – Kámaszutra, Anangaranga stb. – igazából nem a szerelemről, hanem a mindennapi szerelmi életről, a természetes szexualitásról szólnak, nem céljuk a szerelem teljességének filozófiai feltárása, ilyen ambícióik nincsenek is. Vállalt feladatuknak azonban remekül megfelelnek, bölcsességük mögött gyakran szánalmasan kullog a modern szexológia.

Az ilyen művek egyik legfőbb értéke abban áll, hogy egyik sem próbál a szerelemre semmiféle hajánál fogva előrángatott anyagi-gazdasági, társadalmi-politikai, vagy éppen genetikai meghatározottságot kényszeríteni. Igyekeznek tárgyukról ezektől függetlenül beszélni, a témát minél személyesebb síkra vinni.

A szerelemről szóló európai esszék, kvázi-filozófiai fejtegetések – Ovidiustól Stendhalig – látszólag mélyebben merítenek, de megmaradnak választott témájuk felszínén, néhány koruk kulisszáinak sajátos alakjában megjelenő részjelenség vizsgálatánál. Irodalmi mércével mérendők; ahol szórakoztatóak, ott rendszerint mélyebbek is, ahol meg szárazak, ott üres és terméketlen spekulációba bocsátkoznak.

A szerelemmel a hétköznapok szintjén gyakran jelképszerű kapcsolatba hozott irodalmi karakterek egy része valójában nem a szerelmet képviseli. Don Juan, vagy Casanova figurája merőben másról szól. Mindkettő halhatatlan kalandor, fontos irodalmi alakok, de a szerelemnek a történetükben nincs szerepe. Az egyik a spanyol Aranyszázad köpenyes-kardos kalandorának állít önmaga jelentőségét meghaladó irodalmi emléket; a másik meg egy, a rokokó korszakának felszínén úszó, nem egészen tiszta kezekkel érvényesülni próbáló embertípus szexuális szokásait tárja elénk.

Antonius és Cleopátra története sokkal inkább szól a hatalomról, mint a szerelemről. Troilus és Cressida leginkább az árulásról. Trisztán és Izolda történetének legtöbb feldolgozása nem más, mint a szerelem ismeretlen dimenziójára való értetlen rácsodálkozás.

A modernebb szerelmi történetek zöme akarva akaratlanul mégiscsak valamiféle „objektív” meghatározottság Prokrusztész-ágyába igyekszik gyömöszölni a szerelmet; minél jobban sikerül, általában annál hiteltelenebb.

A legújabb irodalom meg éppenséggel bagatellizálná, helyenként meg tagadná. Erről majd a maga helyén szólok, csak annyit jegyeznék meg: nem ez az egyetlen pont, ahol a mai „irodalom” szembefordul voltaképpeni kötelességével, hagyományos küldetésével. Az „írástudók árulása” témaköre az irodalomban az elmúlt évszázad egyik slágertémája, sokan fogalmazták meg ezzel kapcsolatos véleményüket; ha nem is mindig kellő erkölcsi alappal.

A drámában csak ritkán sikerült igazán a színpadra vinni a szerelem igazi arcát, voltaképpen a Rómeó és Júlia a nagy kivétel. Erről talán az tehet, hogy a szerzők általában vagy a szerelem személyes belső természetét próbálták megragadni – ami magán jellegénél fogva eleve színpadszerűtlen és nem drámába való; vagy drámaiságot igyekeztek belelátni oda, ahol nincs – emiatt mesterkélt, hamis elvontságot teremtettek a rá jellemző parttalan relativitással; vagy valamiféle ideológia alá próbálták rendelni a szerelmet – ebből születtek a legrosszabb, gyorsan avuló művek.

Regényben sokszor igen megkapóan jelenítik meg a szerelmet, de gyakran darabosan, egyéb céloknak alárendelve, mintegy a fő csapás mellékösvényeként. Az epika feladatköre természetszerűleg nem elsősorban a szerelem, hanem sokkal inkább a szerelmesek életének lényegi ábrázolása, és ezen feladatának az irodalomtörténet legnagyobb részében eleget is tett.

A szerelem lényegének felmutatása a líra küldetése.

 Folytatása következik.