SZÁZHARMINCHATODIK RÉSZ

A gyakran miniatűr szubkultúrákra való töredezettség nem speciális magyar sajátosság, de itt nálunk, a mélységes nemzeti nihilizmussal és a szégyenszagú bennszülött-komplexussal érintkezve talán még sokkal rombolóbb, mint másutt.

A helyzetképet tovább rontja, hogy a többé-kevésbé kulturális jellegű szubkultúrák lényegében az értelmiségre terjednek ki, ez az értelmiség pedig öregszik, utánpótlása alig van.

Melyik az a réteg, amely gyarapodik?

Néhány évtizeddel ezelőtt erre még az lett volna a válasz, hogy az egész világon gyarapodó „amerikanizálódott” tömegek. A zömmel fiatalokból álló emberhalmaz, amelyet bajos lett volna bármilyen kulturális jellegű csoporthoz sorolni.

A franciák akkoriban „atlanti elbutulásnak” nevezték a jelenséget. Akkoriban ők élcelődtek a legtöbbet az amerikaiak elképesztő tudatlanságán.

A jelenség azonban sajnos sokkal több, mint a kulturálatlanság amerikai importja. Oka nem valamiféle tengerentúli lelki alkatban rejlik, hanem a bárgyú módon anyagias fogyasztói szemléletben és az utóbbi mögött álló törekvésekben.

A helyzet azóta sokkal rosszabb lett. A mobiltelefon elterjedése megváltoztatta a világot, világszerte kialakítván a naphosszat a mobiljukat piszkálgató telefonfüggők „szubkultúráját”, amely képes alulmúlni minden eddigi elbutulást.

Ez sem sajátosan magyar jelenség, hanem a jelenlegi globalizáció természetes kísérője. Voltaképpen jelenleg az egyetlen olyan társadalmi jelenség, amelyben valamiféle „európai egység” fedezhető fel. Ezzel áll kapcsolatban a dehumanizálódó, közönséges időtöltéssé degradálódó szexualitás. Mindenütt akadnak értelmiségiek, akik ezzel szembeszegülnének, de minden ellenállást csírájában fojt el a gondolat konfekcióipara, az ízlés-és értékzavart abszurdumig fokozó reklámjaival mindent elárasztó média.

Minden ember a saját tudati szintjén képes boldognak lenni. Az érzelmi intelligencia minimuma alatt azonban nem lehetséges valódi boldogság. Boldog pillanatok sincsenek. Beszűkült, ingerszegény élet, bárgyú életpótlékok, ezerféle függés; a fogyasztástól és az anyagi javak birtoklásának mértékétől függetlenül – bár a hivatalosság egyedül ez utóbbit nevezi „életszínvonalnak”.

A butaság divattá, trenddé, követendő példává vált. Hangoskodik, militánsan terjeszkedik.

A butaság a társadalomra kényszerített profitelvű „közgondolkodás” logikus következménye. A „minél kisebb befektetéssel minél nagyobb anyagi haszon” elvének adaptációja a gondolati és érzelmi szférába. Annak értéktelenségét ugyan bebizonyítja, de ennek aligha örülhetünk.

Folytatása következik.