Hetedik rész

A kánonról szólva jó, ha tudatosítjuk: voltaképpen irodalmon és költészeten kívüli szempontokat favorizál. A kánont és a mögötte álló infrastruktúrát fenntartó multinacionális cégek igényei és értékítéletei számos formában kifejeződnek benne.

Olvastam olyan kánonpárti tanulmányt, a létet, az életet, a halált, a szerelmet, és a szeretetet „az élet nagy közhelyeinek” minősíti. Az ember csodálkozik: ha ezek – az emberélet legfontosabb fogalmai – „közhelyek”, aki mi az, ami nem közhely? Mi az, ami fontosabb ezeknél?

A buta megfogalmazás természetesen nem általánosítható, a kanonizált irodalom képviselői is tudják, nem az élet vagy a halál a közhely, hanem a róluk szóló rossz, közhelyes művek nézőpontja vagy látásmódja. Rosszul és közhelyesen bármiről lehet írni; ahogy a kanonizált líra egymáshoz oly nagyon hasonlító darabjainak szürke tengerében is előfordul az ilyesmi.

De a suta közhelyezés jól jelzi, milyen irányokban próbálkozik a kánonvezérelt költészet.

Először is: kétségbe igyekszik vonni olyan alapvető értékeket, amelyek nagyon nem tetszenek a világot uralni vágyó multinacionális menedzser gondolkodásnak. Lényegében minden olyat, ami hagyományos értelemben vett helyi közösségi vagy személyes identitást teremt.

Mindenekelőtt ilyen a hazafiság.

A „modern ember” mindenütt otthon van, nem okoz neki különösebb problémát, ha otthont vagy nyelvet kell cserélnie. Munkaadója kérésére bármikor ripsz-ropsz arrébb költözik egy kontinenssel. Vagy kettővel. Akárhol azonnal beilleszkedik, hiszen modern ember, akinek kizárólag anyagi természetű igényei vannak. Azok lehetnek akár nagyok is, hiszen a kánon mögött álló globalizációban érdekelt köröknek igen kedvező, ha az emberek anyagiakkal motiválhatók. Akár úgy, hogy rendelkezésükre bocsátják a vágyott javakat, akár úgy, hogy a megkaparintásuk kilátásba helyezésével motiválják őket.

Az a jó, ha mindenütt otthon vannak a szükséges és hasznos emberek, ezt nagyban megkönnyíti, ha mindenütt ugyanaz a sablon életmód, sablon körülmények, sablon nyelv és sablon kultúra fogadják őket. Utóbbi igen lényeges: legyen minél enigmatikusabb, hiszen attól látszik igazán magasröptűnek a klasszikusan tizedművelt, érzelmi ráhangoltságban meg egészen fogyatékosan motivált emberfajta számára. Az életkörülmények is legyenek minél egyformábbak: lakótelepek a kisebb jövedelmű, elegáns sorházak a jobban szituált dolgozók számára. Ezek is, azok is a korszerű haszonemberek óljai (Konrad Lorenz).

Mindeme paradicsomi állapotok megvalósulása érdekében a kultúrának minél szűkebb értelemben kell egyetemesnek lennie. Helyi íz minél kevesebb, az legyen szégyellnivaló, provinciális. Hiszen: aki mindenütt otthon van, annak sehol sincsen hazája.

A hazafiság korszerűtlen, gyanús valami, fellazítandó, törlendő, valami tartalmatlan világpolgársággal, esetleg általános emberi hablattyal helyettesítendő. A hazafiság minden megnyilvánulása üldözendő, nacionalizmusnak nevezendő. Szabadságról szóló demagógiával kell helyettesíteni, a lelkesedést lehetőleg az utazási vágy, vagy valami hasonló irányába fordítani. A mai világban ezer helyről gerjesztett utazási mánia szinte mindenre alkalmas¸ leginkább arra, hogy az emberek megtakarításait a fogyasztásban hasznosítsa. Kell valami, amire vágynak az emberek, ami büszkeséget kelt, önbecsülést fokoz, egyenlőtlenné tesz a többiekkel, és – helyben nem hasznosul. A helyi közösségi rendszereket mindenképpen lazítani kell, hiszen azok tápot adhatnak a hazafiságnak, ennek megerősödése pedig a „magasabb” szempontokkal ellenséges. A multinacionális finánctőke uralta világnak nem erős helyi közösségekre, hanem izolált egyénekre van szüksége.

A nálunk létező hagyományos hazafiság a kánon beszédmódjában például „Kelet-Európát fokozott mértékben átjáró agresszív etnicista populizmus; a címkeragasztással gyakran próbálják helyettesíteni az érveket. Kapóra jön, hogy valóban léteznek a hazafiságot messze túlhajtó délibábos, vagy akár vadul nacionalista megnyilvánulások, amelyek módot adnak rá, hogy minden hazafias megnyilvánulást a címkéjük alatt mossanak egybe.

A globalizációról szóló szakirodalom többsége komolyan figyelmeztet a lokális társadalom építésének, a lokális kultúra megőrzésének szükségességére. Ez így is van rendjén, hiszen erős és tradícióihoz ragaszkodó helyi társadalom nélkül a globalizáció tartalmatlan volna, a romanizáció egy globális változata, amelynek ereje csaknem nulla. A gyakorlatban azonban nyilvánvalóan ezt próbálja előmozdítani a láthatatlan hatalom.

Ezeket a negatív hatásokat hivatalosan a tömegkultúrára szokás fogni. Való igaz, mindent meg is tesz érte, de nem önmagában, mert a kanonizált „világkultúra” tendenciái pontosan egybeesnek vele – csak más dimenzióban. Egyáltalán: tömegkultúra és „elit” kultúra között nem fedezhető fel olyan minőségi jellegű szembenállás, amit a propaganda nagy fáradsággal sugallni igyekszik, a gyakorlatban inkább kiegészítik egymást.

Minden lokális társadalom – egyáltalán: mindenféle emberi társadalom – alapvető egysége, legfőbb összetartó eleme a család. Könnyen észrevehetjük, hogy megindult a család szisztematikus aláaknázása, bekerítése. Ez több fronton zajlik egyszerre.

A családot megpróbálják hosszabb-rövidebb ideig tartó, egymást követő szexuális alapú együttélések konglomerátumának felfogni, illetve beállítani. Ha a család valóban csak ennyi volna, sikerrel helyettesíthető lenne mindazzal, amit a helyébe ajánlanak. De hát: a család nem futó és tartósabb viszonyok egymásutánja, hanem az emberi társadalom alapja.

A család alapjai között természetesen nagy hangsúllyal szerepel a szexualitás, de nem kizárólag erre épül a család. Ha a puszta szexualitás képezné a család bázisát, már régen kihaltunk volna, vagy soha ki sem alakul az emberiség. A család nem puszta együttélés. A család az emberré válás folyamatának kulcsfontosságú fogalma, legfőképpen szeretetközösség. Ennek képezi részét a család, mint a szexualitás alaptényezője. A család a vérrokonságon alapul, a nevelés alapvető színtere, szeretetközösség és a szexualitás alaptényezője. És ezek csak a fő funkciói. a család olyan sokfunkciós emberi közösség, ami semmi mással sem pótolható. A globális szupremáciát erőltető ideológia számára nehezen kikezdhető, pedig nyilvánvalóan szúrja a szemét. A család olyan rögzült közösség, ami (részben) a világ megváltoztatására jött létre. Összetartása az emberi hagyományban közmondásos; az élet és a túlélés egyik örök záloga.

Ezzel szemben a kánon azt akarja nekünk sugallni, hogy a valóságban – azaz az általa alkotott ideálképben – teljesen normális jelenség, hogy az embereik szeszélyeik függvényében egész életük során újabb és újabb családokat alapítanak, és hagynak cserben. Sőt, az ilyenek alkotják „a modern világban” a többséget”.

A család leváltására – vagy a család-eszme felhígítására – javasolt különféle, elsősorban szexualitáson alapuló közösségek voltaképpen a család paródiái, sohasem lennének képesek a család helyettesítésére.

Ettől függetlenül állandóan írnak a család válságáról, széteséséről, sőt „korszerűtlenségéről” is. Utóbbi helyen lóg ki a szög a zsákból.

Aligha vitatható, hogy manapság temérdek a csonka, szétesett, szedett-vedett, rosszul funkcionáló család. Ez azonban még nem ok arra, hogy a család korszerűtlenségéről beszéljünk. A családot ma számos csapás éri hatalom és gazdaság oldaláról, a kultúra területéről érkező mélyütések ezekhez képest (látszólag) meg se kottyannak.

A globalizációban érdekelt multinacionális finánctőke azt szeretné, ha a parancsára bármikor és bárhol képesek lennénk új családot alapítani, vagy éppen egy másik családba beleülni, a meglévőt otthagyni, feledni, és teljesen a munkára meg az anyagiakra koncentrálni. A kötöttségek tradíciók zavarják, az ember ne hivatkozzék a családjára, ha néhány évre elvezénylik néhány kilométerrel odébb. Ha mégis hivatkozik, legyen elég ellenszere mindenre az anyagi motiváció. Az így elvesztegetett hónapok és évek persze pótolhatatlanok, hiszen a gyermekünk csak egyszer lesz egy-két, vagy tízéves, a tőle (és magunktól) megvont idő mindig megbosszulja magát. Ezen semmiféle anyagi megbecsülés nem képes változtatni, ezek a dolgok nem is egy dimenzióba tartoznak.

A család eszméjének háttérbe szorítása azonban nagyon is kemény dió, egyszerűbb a szexualitás előtérbe állítása, és a család kizárólag szexuális alapon történő értelmezése. Burkoltan ezt találhatjuk a szexuális „szabadság” hangsúlyozása, az alkalmi szexuális kapcsolatok, illetve a szexualitásnak a hagyományos családi életben alkalmatlan formáinak erőteljes bátorítása mögött is. Ez világtendencia; a szabadság és a szabadosság fogalmának szándékos összekeverése leginkább érzelmi aurájától igyekszik megfosztani a testi szerelmet. A multinacionális finánctőke – mint munkaadó – kimondottan kedveli azokat a dolgozókat, akiknek költséges vagy éppen szégyenletes szexuális szeszélyeik vannak, amelyek segítségével azok zsarolhatók, irányíthatók. Másik rögeszméjük az abnormális életkorra – vagy akkorra sem – halasztott gyermekvállalás, hogy elegendő agyonhajszolható ifjú, semmiféle komoly tartós kapcsolattal sem rendelkező munkatársuk lehessen.

A multinacionális finánctőke által favorizált embertípus nem fogékony a szerelemre. Ehelyett „fontosabb” dolgokkal tölti idejét: teljesíti kenyéradó gazdáinak utasításait. A látszólagos szabadság mögött nagyon is szűk mozgástér található. Nem kilométerekben – becsavaroghatják az egész mindenséget, látókörük akkor s kellőképpen szűk marad. Az örökös találkozók, tréningek, megbeszélések, csapatépítések, konferenciák, díjkiosztók és értekezletek – meg az ezek ürügyén szervezett tivornyák – bőségben kínálnak ugyan érzelemmentes szexuális élményeket, de általában nem fér el bennük a szerelem.

A szerelmi líra meg főleg nem. Fő jelszavuk a sajátosan értelmezett kreativitás, szó sem lehet tehát olyan veszedelmes közhelyről, mint amilyen a szerelem. Talán sokan nem is sejtik közülük, hogy mi fán terem. A szexualitás terén azonban nagyon is kitanultak, büszkék a „teljesítményükre” – meg a skalpjaikra.

Folytatása következik.