Nyolcvanötödik rész

A kitérők után visszatérek a művésze – vagy a költészet – halálának problematikájához. A „művészet halála” problémáját Hegel vetette fel, és jelenleg is visszhangozza a filozófia, az etika, a poétika és a művészetfilozófia.

Gyakran bizonygatják, mennyire igaza van Hegelnek, és garmadával sorolják mindama jelenségeket, amelyek a szemükben a művészet halálának bizonyítékait képezik. Szó esik a képzőművészet minden ágáról, bő lére eresztve ecsetelik, mennyire hanyatlik a festészet, a szobrászat, hogy miféle abszurd mázolmányok és mennyire torz figurák, esetlenségek, minden korábbi elvet mellőző, helyenként szánalmas „alkotások” lépnek a korábbi művészeti korszakok mesterműveinek helyébe; minden Hegel szavait igazolja. Hogy a képzőművész gyakran szélhámos, még gyakrabban üzletember, és az egész manapság már csak a „celebség” egy sajátos változata – régen nélkülözi már az igazi művészetre jellemző erkölcsi hátteret.

Még optimista érvelések is gyakran emlegetik a művészet halálát. Ezek általában arra hivatkoznak, hogy a technikai eszközök fejlődésével a képzőművészet elveszítette eredeti funkcióit. Ezek az érvelések sok igazságot tartalmaznak, de vitatható állításokat is. Nincs itt terem még vázlatos ismertetésükre sem, csak annyit jegyeznék meg, hogy az egyes művészeti ágak filozófiájának, célrendszerének belső tisztulása, „poétikájuk” meg-, illetve újrafogalmazása lehet a problémák megoldása.

A társadalmi közeg változásaira, az egyes művészeti ágak helyzetének tisztázatlanságára is igen sokan hivatkoznak a művészet halálával kapcsolatban. Helyüket kereső új művészeti ágak is vannak, már az is kérdés, mi is voltaképpen a művészet, mi tekinthető annak és mi nem.

Az érvelők idézte példák tömkelege azonban nem azt támasztja alá, hogy a művészet megszűnne, vagy haldokolna, inkább azt jelzik, hogy az általános kulturális válságban nehezen találja a helyét. Sokszor tévútra fut, számos kiüresedett és rossz alkotást hoz létre, nehezen kommunikál a társadalommal, nem tudja megfogalmazni saját céljait és feladatait.

Ma a művészet hajóját nagy tömegű felesleges ballaszt terheli, fogalom-és értékzavar van körülötte, gyakran szubkultúrává válva jelentéktelenedik, a kommunikációs káoszban nehezen boldogul. Igen sok harsány és gusztustalan jelenség élősködik rajta, problematikus viszonyban van politikával és gazdasággal éppen úgy, mint a celebek világával. Gyakran a társadalom „elitjéhez” sodródva művészeti elit-jellegét veszíti el.

A „művészet halála” azonban még így is túlságosan teátrális, és kevéssé valóságszerű megfogalmazás; harsány tragikuma nem jelzi, hanem éppenséggel eltakarja a lényeget.

Hogy állunk a líra „halálával”?

Ezt talán még harsányabb atonális zsivaj kíséri, mint a képzőművészetekét. Sokan „meg vannak győződve” Hegel „jóslatának” zsenialitásáról. Hivatkoznak arra, hogy lám, „a mai költészet” valóban a felbomlás, hanyatlás, szétesés látványos jeleit mutatja.

Egyes kanonizált költők erre rá is játszanak, nyilvánvalóan ebből élnek. Tolluk nyomán nemcsak a vers és a poétika, hanem a magyar nyelv is atomjaira esik szét. Perverz módra ünneplik önmagukat, mint a nyelv és költészet felszámolóját. Ezer izzadságszagú dilettáns-gyanús harsányság kíséri ezt a szellemi mazochista orgiát; az egyik mesterségesen lesz gügye, a másik kakofonikus betűhalmazra „írja szét magát”, a harmadiknál minimális líraiságot sem hordozó mellékmondatok kusza kavalkádja kap „vers” elnevezést, a negyedik meg tobzódik a cél és értelem nélküli öncélú mesterkéltségben.

Mindez látszólag „igazolja” a művészet halálán belül a költészet halálának elképzelését.

Pedig dehogy igazolja!

Mindez természetesen csak a kanonizált költészeten és annak holdudvarán belül érvényesül, ott létezik, az a terület helyenként olyan rezervátum, amely poétikai értelemben régen elszakadt nemcsak mindenféle hagyományos poétikától, hanem minden hagyományos lírai értékrendszertől is.

Érdemes-e, lehet-e a líra haláláról beszélni? Felszámolja-e önmagát a líra?

A „művészet halálát” felvetni csak akkor van értelme, ha a művészetet mindenestül korjelenségnek tekintjük, amely kizárólag az emberiség történetének valamely korszakára jellemző, és annak lezárultával maga is megszűnik.

A lírára nem ez a jellemző. Minden korban, minden nemzedékben újjászületik, gyakran a kanonizált formák és tartalmak dacára.

Folytatása következik.