Huszonhatodik rész

A kulturális élet fentebb vázolt elsivárosodása látszólag alapjaiban fenyegeti a szerelmi lírát is; de csak látszólag. A gyakorlatban a kanonizált kultúrának a hétköznapi gyakorlattól, a hagyománytól és az embertömegek elvárásától való ilyetén eltávolodása inkább önveszélyes aktus – akkor is, ha ez nem azonnal világlik ki. A szerelmi líra „leépítése” csakis abban az esetben lenne végzetes csapás az emberi társadalomra, ha a szerelmi líra egyedül a kanonizált költészet keretein belül létezhetne. Ilyen törvényszerűség azonban nincs, és nem is lehet. A szerelmi költészet a társadalom minden szintjén éppen úgy megszülethet minden generációban újra és újra, akár maga a szerelem. A szerelmi líra sokkal egyetemesebb jelenség a kanonizációnál, és – a szerelemnek a társadalomban betöltött létfontosságú szerepénél fogva – minden tekintetben szükségszerű.

A kanonizációt a kulturális szféra hatalmi struktúrájának mozgatórugói hozzák létre, a szerelmi lírát azonban maga az élet teremti.

A szerelem jelensége mindenféle hatalmi-gazdasági formáció számára terhes, és mindenkor az is marad, lévén a szerelem az élet egyetlen olyan jelensége, amelyben a gazdasági és politikai hatalomgyakorlás primátusa nem érvényesíthető.

A szerelem értékének kétségbe vonása ezért voltaképpen ne más, mint egy hatalmi vagy gazdasági formáció önvédelme. Eme önvédelemnek számos válfaja létezhet, korábban már említettem a többségüket, de nem árt most röpke szemlét tartani felettük.

A szerelem értéke leginkább akkor kérdőjeleződ(het)ne meg, ha sikerülne „tudományosan” kimutatni róla, hogy történelmileg meghatározott jelenség. Fentebb már idéztem egy „zseniális” pszichológust, aki azt próbálta elhitetni a közönségével, hogy a „modern szerelem fogalma” szeretőt tartó XVIII. századi francia előkelőségek magánélete nyomán alakult ki. A baklövés természetesen leginkább elkövetőjét minősíti; nemcsak azért, mert láthatóan nem hallott még Rómeo és Júlia történetéről, hanem elsősorban azért, mert lenge erkölcsű előkelőségek gusztustalan szexuális játszadozását volt képes a szerelemmel összetéveszteni.

Ettől függetlenül hasonló próbálkozások történhetnek és történnek is. Minden ilyen elgondolás eleve baklövés, hiszen a szerelem az ember egyik legsajátabb tulajdonsága és képessége, kialakulásának az ember kialakulásával párhuzamosan kellett történni, a szerelem egyidős a homo sapiens-szel.

Hogy egyéb emberfajták birtokolhatták-e a szerelmet, erre most aligha lehet válaszolni, mert a legtöbb emberfajról a tudomány is meglehetősen keveset tud. Valószínűnek tűnik azonban, hogy a halottait sírmellékletekkel elhantoló, művészeti alkotásokat létrehozó neandervölgyi ember már ismerhette a szerelmet.

A szerelem történelmi meghatározottsága tanának minden elképzelése eleve baklövés, mert a szerelem lényegét nem hajlandó figyelembe venni. Célja nyilvánvaló: a szerelmet alárendelni minden olyan jelenségnek, amelyet az emberi társadalom állandó elemének tüntetnek fel.

A szerelem értékét az ilyen, történelmi meghatározottságot kimutatni akaró elképzelések kérdőjelezik meg a legteljesebben. A többi a társadalom egy-egy részjelenségének függvényének próbálja feltüntetni.

Ilyenek:

• A szerelem a hatalom és a politika függvénye
• A szerelem a gazdaság függvénye

Sőt újabban már:

• A szerelem a pénz függvénye

Természetesen nem ezek a legveszedelmesebbek. Hanem:

• A szerelem a puszta szexualitás függvénye.

Ha mindez igaz volna, ha mindennek a gyakorlatban érvényt lehetne szerezni, a világot uraló főmuftik tetszés szerint helyezhetnék át a modern haszonembereket egyik országból a másikba, egyik szerelemből a másikba – egyik szexuális kapcsolatból a másikba, hiszen mindezek felett szeszélyük szerint diszponálhatnak.

Megvalósulhatna a mindenkori aberrált hatalom legfőbb vágya: a falanszter.

Az emberiség szerencséjére Madách sohasem tévedett nagyobbat.

Folytatása következik.