Hetvennegyedik rész

A parttalan szubjektivitás logikusan következik a jelenlegi kanonizált költészet mögött álló ideológiák súlyos legitimációs válságából. Igazából ezen kívül alig van a hivatalos líra számára számba vehető kitörési lehetőség, legfeljebb még a teljesen amorf „költészet”, a lírává magyarázott halandzsa. Utóbbira is akad példa bőségesen, és az ide sorolható „művek” korántsem annyira riasztóak, mint a mögöttük álló ideológia.

Ezen a ponton kénytelen vagyok némi figyelmet szentelni a kanonizált líra mögött szorongó ideológiáknak.

Az utóbbi évszázadban a kanonizált költészet egyértelműen a baloldali ideológiákhoz kötődött. Ez nemcsak nálunk van így, hanem világjelenség. Okaival most nem kívánok foglalkozni.

A XX. századi líra (világszerte) kanonizált irányzatai az estek zömében a liberalizmushoz, vagy a szociáldemokráciához kötődnek. A kommunista ideológiát most figyelmen kívül hagyom, mert a jelenlegi kánon szempontjából a hatása elhanyagolható, marginális.

A liberalizmusról szólva már Hegel több helyen célzott rá, hogy az ideológia sarkkövét képező két legfontosabb jelszó – szabadság és egyenlőség – voltaképpen lila köd, a gyakorlatban nem léteznek. Az elvben hangoztatott szabadság és egyenlőség gyakorlati megvalósulása szabadság-nélküliség és egyenlőtlenség. Ami az egyenlőséget illeti, ez mára már régen kikerült a liberalizmus politikai szótárából. A szabadság retorikája ma is létezik, csak a hitele egyre kevesebb.

A szabadság azon fogalmak közé tartozik, amelyek kapcsán a leghevesebb viták dúltak, és a legkiábrándítóbb eredmények születtek a modern gondolkodásban. Jürgen Habermas és követői gyakran céloztak rezignáltan arra, hogy a szabadság hozzátartozik ugyan a modern kapitalizmus képzelt önarcképéhez, de fájdalmasan hiányzik abból a valóságból, amely ehhez a hipotetikus portréhoz „modellt ül”. A „létező demokrácia” esetében ugyanez a helyzet; a többpártrendszerre és választásokra alapuló politika voltaképpen kulisszahomlokzat a társadalmat ténylegesen irányító tőkekoncentráció épületén.

Amíg tartott a két világrendszer szembenállása, a liberalizmus időnként képes volt úrrá lenni saját legitimációs válságán. Az ötvenes években harsány szabadság-retorikával, zajosan ünnepelte „az ideológiák” – azaz a marxista ideológia – végét. A szocialista világrendszer összeomlásával azonban az álságos szabadság-demagógia céltalanná vált, válsága kiéleződött. Ellentmondásosságára már Bibó István felhívta a figyelmet, Jacques Derrida pedig utolsó írásaiban – Fukuyama szánalmas propagandájával vitatkozva – rámutatott, hogy a jelenkori liberalizmus közönséges élősdivé degradálódott, a globalizált tőke átlátszó ideológiájává züllött.

Tanúi vagyunk, hogy napjainkban a liberalizmus miféle izzadságszagú igyekezettel próbálja egyrészt a piaci ideológia viszonylatában teljesen kiüresedett szabadság-fogalmat teljesen új dimenziókba áthelyezni, hangsúlyait, kiterjesztését megváltoztatni; másrészt valamiféle ellenséget összetákolni a maga számára, hogy a küzdelemben új legitimációt nyerhessen. Ennek érdekében hajlamos szinte bármit eltorzítani, bármely jelenséget „a világ demokráciáját fenyegető ellenséggé” ideologizálni, bármit bármivel összemosni, bármit tudatosan félreértelmezni. Ez természetesen kártékony, a társadalmi feszültséget növelő tényező, arroganciája pedig kimondottan a szélsőségek malmára hajtja a vizet.

Ezen nincs mit csodálkoznunk, hiszen a liberalizmusnak megbízható, fenyegetőnek tűnő, de könnyen legyűrhető ellenségre van szüksége, mindent el is követ hát, hogy ilyet fabrikáljon magának. Ennek hiányában ugyanis súlyos döntésre kényszerülne – ahogy arra többen is utaltak, például Fredric Jameson a posztmodernről szóló kitűnő és nagyon tanulságos írásában. Ellenség hiányában a liberalizmus kénytelen volna végképp feladni elcsépelt szabadság-demagógiáját, azaz átfordulni önmaga ellentétébe. Erre előbb vagy utóbb mindenképpen sor kerül, a liberalizmus ebben sem különbözik a többi levitézlett ideológiától: képes volna elviselhetetlen zsarnokságot teremteni.

Ami a szocialista ideológiát illeti, ott az említett átfordulás már meg is történt. Szintén Fredric Jameson fogalmazta meg igen találóan: a szociáldemokrácia harc nélkül és egyetemesen behódolt a piaci ideológiának. Ennek is tanúi lehettünk annak idején; a „posztkommunista” nagymogulok ajnározni kezdték a piacot, káder-helyzetükből szerzett prédájukra támaszkodva kapitalistábbak lettek a kapitalistáknál.

A szociáldemokrata és a liberális ideológia mára olyan mértékben adta fel saját értékeit, és annyira átjárta egymást, hogy lényegében véve megkülönböztethetetlenné váltak. Jellemző, hogy igen messzire sodródtak hajdan hangoztatott elveiktől, az egyenlőségtől, a kizsákmányolás-mentességtől. A néptömegek helyzetére való hivatkozás ma már éppen az ő köreikben minősül apokrifnak, populizmusnak. Derrida hívta fel rá a figyelmet, hogy az emberi jogokat és társadalmi vívmányokat nemcsak a szalonképtelen szélsőjobboldaltól kell félteni, a piaci ideológiát abszolutizáló alattomos „baloldali” demagógia sokkal komolyabb tényleges veszélyt jelent rájuk nézve.

Ma már ott tartunk, hogy „baloldali” politikai erők hirdetik a munkavállalói jogok csökkentésének „szükségességét”. Egyre több országban. Emberi jogok és „demokrácia” levegőben lógó fogalmak. A demokrácia puszta retorikai fordulat, amit általában a baloldal sajátít ki magának. Akár be is helyettesíthetjük a művészet intézményi elméletét: demokrácia az, amit a „demokraták” annak tekintenek.

A kanonizált líra úgy vált amorffá, vagy parttalanul szubjektívvé, ahogy a mögötte álló ideológiák közönséges piaci retorikává szűkültek.

A kánon ma már egyre kevésbé irodalmi, annál inkább politikai fogalom. A kanonizált líra csak úgy tudja elkerülni a politika vonala mentén történő devalválódást, hogy – más irányokban devalválódik. Nem hajlandó demokrácia-rigmussá lenni – helyette inkább parttalanul szubjektív lesz.

Vagy „felszámolja a nyelvet”.

Láthatjuk, a kánon haldoklik. Intézményeit, infrastruktúráját birtokolja, velük együtt fog sírba szállni.

Az új költészetnek nem az intézményrendszer és a belőle fakadó gazdasági tényezők mentén kell háttérbe szorítania, hanem mérhetetlenül fontosabb területeken:

v     Poétikában

v     Költői erőben

v     Lírai igazságban

v     A közönséggel való kommunikációban

v     A hétköznapi lét vállalásában

Folytatása következik.