A tömeg, mint fogalom a kriminológia, a szociológia és a szociálpszichológia tudományának kutatási területéhez tartozik. A XIX. században úgy vélték, a tömegbe tartozó emberek elmebajosok, a társadalomból kisodródott, és ezért azzal ellentétes “emberi salak”, vagy egészen egyszerűen bűnözők. A fordulatot Gustave Le Bon A tömegek lélektana (Psychologie des Foules) című műve jelentette. A francia szerző úgy érvelt, hogy “…a tömegek normális egyénekből állnak, akiket a tömegben való részvételük okán átalakít valamely különös, kollektív lélektani folyamat.” A tömegben az egyén feladja önmagát, erkölcsi kontrollja megszűnik, és romboló ösztönei kerülnek előtérbe. A változás több lépésben megy végbe. Feltételei: “…a tömeg anonimitása, az a hiedelem, hogy a tömegen belüli cselekvésért nem vonható felelősségre, s a legyőzhetetlenség fokozódó érzése a tömeg oldalán.”

A tömeg és a nyilvánosság elméleti megkülönböztetését először Gabriel Tarde francia szociológus,illetve az amerikai Robert Ezra Park végezte el. Utóbbi a következőképpen: “A tömeg egy kollektív hajtóerő hatásának van alávetve, melynek minden kritika nélkül engedelmeskedik. A nyilvánosságot ezzel szemben — épp azért, mert különböző véleményű individuumokból áll — körültekintés és ésszerű gondolkodás vezérli.” Park használta először a tömegviselkedésre a társas interakcióval szemben a “cirkuláris reakció” kifejezést. A szociológia gondolkodás fényt derített arra, hogy a “tömeg” nem az egyetlen lehetséges emberi csoportosulás, “sok ember halmaza” nem feltétlenül alkot tömeget; és a tömeg sem csak attól tömeg, hogy a tagjai együttesen tombolnak az utcán. “A nyugati szociológiában központi helyet foglal el az emberi társadalom csoportjainak, szerveinek, intézményeinek strukturális és funkcionális elemzése. Különböző elméletek születtek, amelyek megpróbálják rendszerezni ezeket a társadalmi csoportokat.

Emile Durkheim például négy ilyen csoportot különböztet meg. Az első három önálló életre képes kisebb részekből, szelvényekből, szegmentumokból áll, a negyedik azonban már olyan szervek egész rendszeréből, amelyek önmagukban életképtelenek. Ferdinand Tönnies két típusa a “közösség” (Gemeinschaft) és a “társadalom” (Gesellschaft); az első a naturális gazdálkodással és a közvetlen termékcserével, a második az árutermeléssel függ össze. Lényegében ennek felel meg az amerikai szociológiában közkedvelt beosztás, amely elsődleges és másodlagos csoportokat különböztet meg. Georges Gurvitch viszont háromféle csoportot nevez meg: a tömeget, a közösséget és a társulást; itt azonban a különbség elsősorban a kapcsolat intenzitásától függ. Megint másfajta Bronislaw Malinowskinak, a funkcionalista iskola megalapítójának rendszere. Malinowski az emberi tevékenységeket funkciójuk szerint osztályozza, és ennek alapján építi fel a különböző szervezetek rendszerét. Ezek a felosztások azonban még mindig félreérthetőek.

Mi is hát a tömeg? Az elemi tömegviselkedés elméletét 1939-ben dolgozta ki a chicagói Herbert Blumer. A tömeg szabálytalan, véletlenszerű és koordinálatlan viselkedésére Blumer a “nyugtalanság” (restlessness) kifejezést vezette be. Blumer szerint “…a társadalmi nyugtalanság állapotában levő emberek keresnek valamit, de nem tudják, mi az valójában. Céltalanok, viselkedésük véletlenszerű és kiszámíthatatlan, félelemmel tekintenek a jövőre, izgatottak, és különösképpen sebezhetők.” A tömeg átalakítja, voltaképpen “lefokozza” az individuumot.

Eme úgynevezett transzformációs hipotézist azóta számos bírálat érte. A szociológusok úgy gondolják, hogy csúsztatásokkal terhes, több állítása problematikus, és egyáltalán nem tudja hiteles magyarázatát a jelenségnek, amelynek a vizsgálatára vállalkozott. Ha azonban a “tömeg” fogalmát nem konkrét, ‘sok emberből álló utcai csoportosulás’ értelemben, hanem elvont értelmében használjuk, az elmélet több részének is hasznát vehetjük.

A “tömeg” a XIX. és a XX. századi gondolkodás kulcsfogalmai közé tartozott. A filozófia határozott különbséget tett a művelt emberek ízlése, illetve az “alacsonyrendűnek” tartott tömegízlés között. A modern értelemben vett olvasóközönség a romantika korszakában jött létre; “irodalmi ízlés” tekintetében tehát “tömegről” beszélni ennél hamarabb nem lehet. A romantika korának filozófiai gondolkodása rávetette magát a problémára. “Egy dráma vagy egy regény gyakran lebilincsel minket érdekességével, pedig annyira hiányzik belőle minden szépség, hogy utólag szégyelljük magunkat, amiért ennyi időt fecséreltünk rá. Ez esik meg velünk egynémely olyan drámánál, amely az emberiség és az élet lényegéről nem ad tiszta képet, egészen lapos, sőt elrajzolt karaktereket ábrázol, a természet lényegével voltaképpen teljesen ellentétes szörnyszüleményeket. De az események menete, a cselekmény szövevényei olyan kuszák, a hős a helyzete miatt annyira belopja magát a szívünkbe, hogy addig nem nyugodhatunk, amíg a bonyodalom föl nem oldódik és a hőst biztonságban nem tudjuk. Amellett a cselekmény menetét a szerző olyan ügyesen tartja kézben, olyan ügyesen szövögeti, hogy mindvégig feszülten várjuk a további fejleményeket, és mégse tudjuk kitalálni őket, úgyhogy a feszültség és a meglepetés közepette együttérzésünk mindvégig eleven marad, és olyan jól szórakozunk, hogy nem is érezzük az idő folyását. Kotzebue legtöbb darabja ehhez a fajtához tartozik. És a nagy tömeg ezt tartja jónak, mert szórakozást, időtöltést keres, nem pedig felismerést, viszont a szép a felismerésből ered, ezért az iránta való fogékonyság éppoly sokféle, mint a szellemi képességek. Az ábrázoltak belső igazsága iránt, hogy összhangban van-e az ember lényével vagy azzal ellentétes, a nagy tömegnek nincs érzéke.” (SCHOPENHAUER, a. 1981: 143.)

A “tömeg” fogalmát tehát részben az ízlés oldaláról fogalmazták meg. Hogy ez helyes, vagy nem helyes, annak kifejtésére nincs terjedelmem. Csupán annyit jegyeznék meg; ebben az elkülönítésben legalább annyi szerepet játszott az “elit” elkülönítésének igénye, mint a “tömeg” ízlésének — vagy a tömegízlés némely elemeinek — valóban elítélendő volta. Egészen más oldalról fogalmazódik meg a tömeg a XX. századi közgondolkodásban. A tömeg itt elmagányosodott emberekből áll, ők a társadalom válságának igazi kárvallottjai. “..az Isten mindenekelőtt a tömegek számára halott, azok számára, akik egyik napról a másikra élnek és elvesztettek minden kapcsolatot az emberi állapot alapvető tényeivel — és titkaival — amelyekkel hajdan vallásuk élő szertartásai összekötötték őket, e szertartások révén valaha valódi közösség részei voltak, nem pedig puszta atomok egy atomizálódott társadalomban.” (ESSLIN, Martin: Az abszurd jelentősége; Ford. SZÁNTÓ, Judit;)

Erről a minősítésről azonban “az a fránya tömeg” nemigen óhajtott tudomást venni. A nagy tömegek viselkedésére, önszemléletére számos tényező hatott a XX. században, de úgy tűnik, a modern művészet róluk alkotott véleménye a legkevésbé. Pedig reagáltak a “magas művészet” formabontásaira, hagyományoktól eltérő ember-és világlátására: a legteljesebb ellenszenvvel és közönnyel. A mai napig. Ennek nyomán alakult ki a modern gondolkodásban a ma is sokat hangoztatott “tömegkultúra-elitkultúra” antinómiája. Leegyszerűsítve ez voltaképpen arról szól, hogy a kultúrában szemben áll egymással a “tömegkultúra” képében a nagy, népszerű alacsony nívójú ördög, illetve az “elitkultúra” képében a kicsi, népszerűtlen, magas nívójú angyal. Ilyen egyoldalúan kellett utalnom rá, mert mindenütt pontosan ilyen egyoldalúan, a jó-gonosz szembenállás analógiájára fogalmazzák meg. Ezzel a problémával a későbbiek során foglalkozom; itt csak jelezném: nem igazán hiszek ennek a szembeállításnak a realitásában; legalábbis abban az értelemben nem, ahogy az “elitkultúra” képviselői manapság oly gyakran hangoztatják. Arnold Hauser is érzi, hogy valami nincs rendben körülötte: “Napjaink művészeti tömegtermelésének, mint minden művészetnek, ideológiai eredete és célja van; és a modern propaganda eszközök segítségével kétségtelenül sikeresebben szolgálja céljait, mint valaha. Mégis, a vulgármarxizmus legnaívabb megnyilvánulása lenne az az állítás, hogy a művészet termelői ördögi összeesküvést szőttek a szellem ellen.” (HAUSER, A. 1978: 280.) Nem hiszek ebben, mert a valóság egészen más. Most azonban csupán a “tömeg” fogalmának értelmezése kapcsán kellett megemlítenem, később térek vissza rá.

Láthatjuk, hogy a modern szóhasználatban az átvitt értelmű “tömeg” kifejezés legalább kétféle jelentésben használatos: 1. ‘magányos emberek halmaza’; 2. ‘akik nem tartoznak az elithez’. Most kizárólag az 1. értelemben használom. A “tömeg” azon — metafizikai értelemben — magányos egyének halmaza, akik elméleti vagy gyakorlati életfelfogásukban alapvetően pesszimisták; voltaképpeni egyéni céljaik és törekvéseik nincsenek; hatalmi, politikai, gazdasági, vagy bármely más szempontból viszonylag könnyen manipulálhatók, mozgósíthatók — mégpedig nemcsak valamely hatalom érdekében, hanem annak ellenére is — olyan célok érdekében, amelyek számára az örök emberi-erkölcsi igazságok nem relevánsak. Tömegiesedésük több dimenzióban is végbement: napjaink tömegszórakoztatása helyenként a tömegember egyfajta kiképzésévé változott az általa terjesztett mélységes lelki üresség révén. “A szórakozási szenvedély aggasztó ellentéte a kreatív játék örömének.” (LORENZ, K. 1997: 232.) A kocsmák, diszkók, játéktermek, illetve a házibulik lelki sivárság tekintetében legfeljebb a régi korok gyilkoló-rabló zsoldoskatonáinak féktelen tivornyázásaira emlékeztetnek. A racionális vagy irracionális bűntudat keltette önpusztító indulat teszi őket közössé. A résztvevők saját belsőjük hangjait olyan pokoli, az egészséget is károsító lármával nyomják el, amely önmagában is a határtalan kétségbeesés és az irracionális agresszivitás szimbólumává vált. Az öntudat kioltásának eszközei — az alkohol és a kábítószer — a szabad akarat agresszív és öngyilkos elvetésének jelképeivé.

A tömeg szórakozva dehumanizálja és dehumanizálva szórakoztatja magát. Az ilyen “szórakozásban mindig ott bujkál valami önveszélyes démoniság. “A démoni a jótól való szorongás. Az ártatlanságban a szabadság nem mint szabadság tételeződött, ennek lehetősége a szorongás volt az individualitásban. A démoniban fordított a viszony. A szabadság mint nem-szabadság tételeződött; mert a szabadság elveszett. A szabadság lehetősége itt ismét a szorongás. A különbség abszolút; mert a szabadság lehetősége itt a nem-szabadsággal való viszonyban nyilvánul meg, és ez a nem-szabadság éppen az ártatlanság ellentéte, mely a szabadság felé mutató határozmány. A démoni a nem-szabadság, amely önmagába szeretne zárkózni. Ez azonban lehetetlenség, és az is marad, mert a nem-szabadság mindig megőriz valamilyen viszonyt, és ha ez látszólag teljesen el is tűnik, mégis megvan, és a kommunikáció pillanatában a szorongás azonnal megjelenik.” (KIERKEGAARD, S. 1982: 349.)

Mintha kifejezetten erre a “szórakozásra” vonatkoznának Kierkegaard szavai. Azonban önmagában véve még ez a “démonikus” sem lehet “végzetes”. Tévednek azok az elméleti bölcsek, akik — egyedül a szórakozásnak az imént említett fajtáit látva szem előtt — azt állítják, hogy a szórakozás “önmagában véve” rossz, és “önmagában véve” dehumanizál. A végzetelvűség “elméleti” kiterjesztése semmivel sem jobb a végzetelvűség egyéb megnyilvánulásánál — mert mindkettő a szabad akarat hiányának valamilyen aspektusát képviseli. “Vagy a szórakozás dehumanizálja az embert, vagy az ember humanizálja a szórakozást. A második alternatíva szubjektív feltétele az a boldog ember, aki kiegyensúlyozottan, békében él önmagával. Életének tartalma és küldetése, iránya és valódi történetisége van. Leköti a munka, a feladatok, az emberi kapcsolatok. A szórakozás az ő számára megérdemelt, de alkalmi és tudatos lazítás.” (ÉLES, Cs. 1995:132)

Súlyos tévedés a “sznob entellektüellek” sokat hangoztatott dogmatikus tétele is a szórakozás önmagában vett “erkölcsi alantasságáról“. “…a művelés és szórakozás nem ellentétes egymással, hanem egymásból folyó, egymást befolyásoló, ezért a művelődés formái abból a szempontból is értékelendők, hogy milyen mértékű művelési lehetőségre, milyen szórakoztató mértékű tevékenységben nyújtanak lehetőséget.” (DURKÓ, M. 2000: 96.) Nem az önmagában vett szórakozás dehumanizál, hanem a szabad akaratról való lemondás. Az viszont kétségtelen, hogy a szabad cselekvés tudatos vagy nem tudatos elnyomását elősegítő, dehumanizáló és önpusztító szórakozás minden emberhez méltó életcélt és emberi tartalmat háttérbe szorítva döbbenetesen vegetatív szintre tudja kényszeríteni az áldozatait; az értelmetlen “szórakozás” mindenkor teljesebbé teheti a szabad akarat feladását. A metafizikai önfeláldozás ellentétele a semmi. A belékerült emberek készen állnak a totális pesszimizmus befogadására. Nemcsak szabad akarattal nem rendelkeznek, hanem az ahhoz szükséges szabad elhatározásra is képtelenek, azaz alapvetően hűtlenek önmagukhoz. “Az elhatározottság konstituálja az egzisztencia hűségét tulajdon Önmagához. Mint szorongásrakész elhatározottság, a hűség egyszersmind tisztelet is az egyedüli autoritás iránt, amely egy szabad egzisztálás számára létezhet, az egzisztencia megismételhető lehetőségei iránt.” (HEIDEGGER, M. 1989: 625.)

A pesszimista megfosztja az egyéneket szabad akaratuktól és önmagukoz való hűségüktől; majd az ilyen egyének eltömegiesítésével a voltaképpeni szabad elhatározás lehetőségétől is. Az ilyen, önmagukhoz hűtlen emberekből álló tömeg létrehozása és állandó újratermelése képezi az etikai pesszimizmus “történelmi küldetését”.

Folytatása következik.