Kilencvenhetedik rész

A szükségszerűség elve az életnek egyfajta fordított, természetellenes szemléletéből adódik. A szükségszerűség – halálközpontú világnézet.

Nehogy azt gondoljuk róla, hogy a szükségszerűség elve különösebben „modern” volna, vagy azt, hogy bármiféle „fejlődés” hozhatta létre. Ez csak a látszat, a kanonizált látszat, a kánon által ránk kényszeríteni akart világlátás. Ha az életet a halál oldaláról próbáljuk értelmezni, „szükségszerűen” jutunk el a szükségszerűség gondolatához.

Amikor egy folyamatot a végéről értelmezünk, eljátszadozhatunk azzal, hogy minden szükségszerűen mutat a kezdetektől a folyamat vége felé; a lezártság miatt semmit sem szükséges bizonyítanunk, egészen kényelmesen szemlélhetjük, megengedhetjük magunknak azt a szellemi játszadozást, hogy érveket gyűjtsünk az abszolút, illetve a rész-szükségszerűségek „bizonyítására” – ahogy napjaink történészei teszik.

Ugyanilyen módon formálódik ki egyes drámákban a végzet kérlelhetetlen arculata. Fentebb egy helyen már elmondtam, hogy csalás. A végzetdráma elszakítja egymástól a drámai cselekvést és a drámai időt. A hőst nem cselekvés közben látjuk, hanem a cselekvés után, gyakran évtizedekkel később, amikor már lehetetlen a befejezett cselekvéssorozatot megváltoztatni. Ez – a kortárs szakirodalom kalaplengetésével ellentétben – merőben drámaiatlan.

A szükségszerűség fogalma is így formálódik, a befejezettség felől, a halál irányából hatol be az emberi kultúrába. A tehetetlenség, az értelmetlenség, a reménytelenség mételyét terjeszti.

Az „Isten halott” elve az „Isten elhagyta a világot” felfogáshoz képest csak fokozati különbséget jelent. A cselekvő isteni jelenlét tagadását, és ezzel együtt – bár akarva-akaratlan – az erkölcsi világrend tagadását is.

A modern emberi kultúra tragikus kettészakadása itt kezdődik. Az igazán „antagonisztikus” valóban kibékíthetetlen világnézeti ellentétek forrását itt kell keresnünk.

A XX. században a filozófia isten nélküli világban érezte magát, de nem pusztán ez annak az oka, hogy szinte a végső pesszimizmusig jutott. Mint fentebb mondottam, az erkölcsi világrendben való hit és az emberbe vetett bizalom nem feltétlenül igényli az istenhitet; bár annak birtokában tagadhatatlanul könnyebb a világ „nagy kérdéseiben” igazán emberhez méltó alapvetésre jutni.

Az erkölcsi világrendnek nem Isten léte a feltétele, hanem az, hogy minden pillanatban van a világban erkölcsösen cselekvő ember. Könnyű és olcsó is volna Isten létéhez kötni, főleg akkor, ha Isten létéről létezhetne abszolút bizonyosság. Ilyen azonban nincs – és nem is lesz soha.

Az sem igaz, hogy a XX. századi filozófia egyetemlegesen helyezkedett léttel, élettel és erkölccsel kapcsolatban valami tökéletesen pesszimista, minimál-álláspontra. Igaztalanság lenne megfeledkeznünk például Albert Schweitzer, Teilhard de Chardin és mások munkásságáról.

Az viszont valódi értelmiségi tragédia, hogy az elmúlt század semmi korábbihoz nem hasonlító viharai közepette éppen azok a filozófiai nézetek és azok a filozófusok kerültek az érdeklődés homlokterébe, amelyek, és akik nem vettek tudomást az erkölcsi világrend létezéséről.

Ezért alakulhattak ki olyan nézetek, hogy „az ember reménytelenségre van kárhoztatva”, „bele van vetve a világba”, „létének nincs célja és értelme”, „az élet véletlenül és céltalanul született meg” – és ezekhez hasonlók.

Látszólag mindez „racionális”. Legalább is az abszolút anyagelvű gondolkodás számára annak tűnik. De valóban ésszerű-e a rosszat keresni, és mindenben a lehető legrosszabbra felkészülni?

Aligha.

A rosszra és a puszta anyagiakra koncentráló gondolkodás és az erkölcsi világrend tételezése között kibékíthetetlen világnézeti ellentét feszül.

Líra – valódi líra – nem létezhet az erkölcsi világrend nélkül. Egy erkölcsi világrend nélküli világban – legalábbis hivatalosan – csak olyan líra létezhet, amely legfőbb jellemzőiben – nem líra.

Folytatása következik.