Tizenegyedik rész

Ez a rész már igazából szexről, szerelemről, kifejezésmódokról – esetleg trágárságról – és líráról akart szólni, de közben egy és más történt, ezért más lesz a témája.

Hogy az előzőhöz is kapcsolódjon, napjaink egyik torzulásához kell visszatérnem, ez pedig a közönség tetszésének kikapcsolása a vers értékelési szempontjai közül. Ez önmagában mindig valami manipulációt, valami olyat jelez, ami a líra feladataitól való eltérést jelez.

A közönség kikapcsolása természetesen arra kell, hogy az értékrendet rugalmasan lehessen az aktuális igényekhez alkalmazni. A közönség érdektelensége a rossz hatalomnak elemi érdeke. Egyben a líra jelentéktelenségének záloga is.

Sajnos, líra és politika viszonyát is taglalnom kell.

Most valami nagyon fontosról kell szólnom, ez pedig a lírának a mindenkori baloldali értékek iránti elkötelezettsége. Az egyik kedves hozzászólóval való baráti vitám során kristályosodott ki bennem, hogy erről bizony beszélnem kell.

Még soha senki sem vette számba a teljesség igényével a lírának az emberiséggel szembeni kötelezettségeit. Talán nem is lehet, hiszen az idők változnak, és a líra is minden korban más. Vannak azonban örök érvényű igazságok, ahogy a filozófia területén, úgy a lírában is.

Vessünk egy pillantást arra az értékrendszerre, amelyet a lírának minden korban szem előtt kell tartania.

    Az elnyomottak, megalázottak védelme
    A szegények igazságának képviselete
    A hatalom túlkapásainak számon kérése
    A hétköznapi emberek valódi életérzéseinek, gondjainak, örömeinek, bánatainak, panaszainak képviselete
    A nehéz helyzetbe kényszerített, kifosztott, kirabolt, kizsákmányolt emberiség méltó lírai képviselete
    A mindenkori „megszorítások” áldozatainak védelme, érzelmeik hangoztatása
    Az üldözöttek bátor védelme
    A bármilyen módon elnyomott emberek érzelmeinek kifejezése

Ezek bizony olyan kötelezettségek, amelyek teljesítéséről a líra soha, egyetlen korban sem mondhat le. Ezeknek hangot adni a líra legfontosabb, egyetemes feladatai közé tartozik.

Természetesen nem kell, hogy a líra mindig, minden hatalommal szemben folyamatosan ellenzékben legyen; lehet az uralkodót, a kormányon lévő kiváló államférfiakat meleg hangon köszönteni, méltó tetteiket lírában is megörökíteni – de csak olyan mértékben, ahogy azt a népük valóságnak érzi, és csak akkor, amikor rászolgáltak. A líra nem ad előleget, nem leplez, nem szolgál semmiféle propagandát.

A valóban kiváló vezetők, uralkodók és politikusok emberi teljesítményei megérdemlik a lírai megörökítést, de ez a kivételek közé tartozik, a lírának elsősorban a társadalomban tapasztalható elnyomásra, szenvedésre, igazságtalanságra kell ügyelnie, mert olyan eszközökkel rendelkezik, amelyeket egyszerűen nincs joga parlagon hevertetni, ha alkalmazásukra szükség van.

Nézzük tehát, ez mennyire esik egybe a hagyományos baloldali értékek képviseletével.

Annak idején, a francia Alkotmányozó Nemzetgyűlésben a fentebb elsoroltak többsége baloldali értéknek számított, és azóta is általában a mindenkori baloldalhoz szoktuk őket társítani. A politikai formációk pedig hol képviselik őket, hol nem, viszont – gyakran hangoztatják képviseletüket, ha az érdekük úgy kívánja.

A lírának a mindenkori baloldali értékek iránti elkötelezettsége azonban egyáltalán nem jelenti a magukat baloldalinak definiáló politikai csoportosulások iránti elkötelezettséget. Ezek nagyon különböző dolgok.

A líra nem a napi politika alapján szelektál, és nem érdeklik a jelszavak, hanem egyedül a cselekvés, a tettek, a valódi teljesítmény. A napi politika gyakran kimerül a félig-meddig (se) komolyan vett választási ígérgetésben, a hazudozásban, és – mivel társadalmi kontroll egyelőre nem létezik – semmiféle kötelezettsége sincs a hangzatos ígérgetések betartására. Ami a választás idején valóságosnak és reményteljesnek tűnik, arról általában a kormányra kerülés után mindig kiderül, hogy „irreális”. Akkor már szó sem lehet semmiféle „populista” célok megvalósításáról…

A politika mindig könnyen vált köpönyeget, a líra azonban nagyon is kényes a becsületére. A politika lehet becstelen, becstelen és következetlen líra azonban nem létezik. Az önmagát és valódi céljait, értékeit cserbenhagyó, eláruló líra – nem líra többé, hanem propaganda, hazug verselés, rigmusgyártás, napi politika reklám csasztuskája.

A nézőpont a dolgok lényege. A politika lényegéből fakadóan kedveli a gólyaperspektívát, amit a líra semmiképpen sem engedhet meg magának. A politika hamis távlatban szeret szemlélni, szelektál, egybemos, készül a következő választásra; míg a líra az emberek tényleges sorsát, érzelmeit látva kérlelhetetlenül érzékeli a valóságot. Igazi valóság csak személyes szinten létezik. A politika szívesen áldoz fel ködös céljai érdekében személyeket, csoportokat, még nemzedékeket is, a líra ezt nem teheti, és nem is hagyhatja jóvá.

A politikus álszent módon közli, hogy „áldozatokra szükség van”, és nagyon elégedett magával, ha napi használatú statisztikai machinációi segítségével kimutatja, hogy az áldozat mértéke elhanyagolható. A líra azonban az áldozatul hajított emberek személyes sorsát érzékelve kimondja, hogy soha semmiféle áldozat nem engedhető meg, egyetlen embernek az áldozatul dobása is jóvátehetetlenül sérti és gyalázza meg az egész emberiséget. A politikusi erkölcs a statisztika mentén húzódik, a líráé pedig a személyes valóság mentén.

A líra csupán egyetlen áldozatot fogad el: ez pedig a mások érdekében hozott, elkerülhetetlen önfeláldozás.

Itt kell szólnom arról, hogy az igazi líra bizonyos hagyományos jobboldali értékek felé is elkötelezett. Ezek pedig:

    Hazaszeretet
    Nemzeti függetlenség
    Nemzet
    Szülőföld
    Anyanyelv
    Nemzeti kultúra
    Család
    Lokális közösség

Ezek szintén a líra tradicionális értékei közé tartoznak.

Ezek kapcsán nem kerülhetem meg, hogy néhány szót ne szóljak arról, amivel manapság liberális körökben a hazaszeretetet oly divatos (sokszor tudatosan) összekeverni; a nacionalizmusról. Kemény dió.

Mi hát a különbség nacionalizmus és hazaszeretet között?

A liberális gondolkodók elképesztő módon képesek egybemosni a két fogalmat. Annak idején – jó húsz éve – megdöbbentem, amikor Konrád György egyik esszéjében még a vietnámi nép amerikaiak elleni szabadságharcát is nacionalizmusnak minősítette, amikor valami olyasmit írt, hogy a világ vezető hatalmának, az Egyesült Államoknak a hadserege sem tudott mit kezdeni egy kis nép nacionalizmusával.

Hogy is van ez?

Már Bibó István is pedzegette a problémát. Több írásában is.

Nacionalizmus és hazaszeretet között a különbség óriási, a kettőt csak valamiféle kozmopolita liberális szemszögből lehet összemosni.

Nálunk Magyarországon nyilvánvalóan megbomlott az egyensúly – illetve nem állt helyre, nem akadt olyan arkhimédészi pont, amelyre támaszkodva rendet lehetett volna tenni a káoszban.

A Kádár-időszakban a rosszul értelmezett internacionalizmus jegyében egyszerűen a szőnyeg alá söpörték a nacionalizmust, a hazaszeretetet meg teljesen kificamítva értelmezték; a haza szeretetéhez hozzárendelve a fennálló társadalmi rendszerhez való feltétlen hűséget is. Ilyen alapon Petőfi hazaszeretete sem lehetett volna hazaszeretet.

Ugyanakkor eltűrték a szomszéd államok magyarellenes, nacionalista jelenségeit, sőt a közömbösséggel voltaképpen még bátorították is azokat. Egy-egy író (Illyés Gyula, Száraz György stb.) néha reagált, amúgy semmi sem történt, a „testvéri szocialista államok” nem voltak bírálhatók. Veszélyes, elfojtott indulatok keletkeztek.

A rendszerváltás után felszakadtak az elfojtott indulatok, a szőnyeg alá söpört hulladék a világra zúdult. Megjelentek a hazaszeretet valódi jelei s, de annyiféle fokozatban, olyan bábeli zűrzavarban, hogy liberálisék könnyedén összemoshatják egymással az egész spektrumot. Meg is teszik naponta.

A szomszédoknál sincsenek kisebb bajok, de azoknak más a természetük. Ez részben a győztes-tudatból táplálkozik. Nehéz eldönteni, mi az, ami eredendő, illetve mi az, ami az itthoni jelenségek visszahatásaként keletkezett. Mi az, ami a hazai nacionalizmus miatti jogos aggodalom, illetve mi az, ami a területrabló rossz lelkiismeretéből adódó hőzöngés?

A hazaszeretet felelősséget hordoz, a nacionalizmus pedig látens erőszakot. Hogyan lehet mégis egybemosni a kettőt?

A válasz a liberalizmus pajzsa mögött rejtőzködő globális business-gondolkodásban keresendő.

A liberalizmus olyan ideológia, amely a pénz hatalmát támasztja alá. A pénz primátusa esetén a fölény birtoklói számára ennél kényelmesebb ideológia egyszerűen nem létezik. Elvileg mindent (vagy csaknem mindent) szabad, gátat semmi egyéb nem szab, mint a pénz. A pénzesebbek egyenlőbbek és szabadabbak, a még pénzesebbek pedig a valódi hatalom birtokosai.

A pénz birtokosai évszázadok óta azon erőlködnek, hogy a közember számára valami módon „tiszteletreméltóvá” tegyék a funkció nélküli gazdagságot. Ez a mai napig kudarcot vallott, éspedig nem csupán a születési arisztokrácia szívós ellenállása miatt, hanem nagy részben éppen a költészet és a művészet ellenállásán csorbult ki. Az emberi társadalom kevés jelenségét érte annyi támadás a költészet és az irodalom részéről, mint a pénz zsarnokságát. Egyáltalán nem alaptalanul.

A globális hatalomra törő multinacionális finánctőke képviselői helyenként nagyképűen és minősíthetetlenül bánnak egyes országok vezetőivel – erről már számos anekdota, illetve „megtörtént eset” tanúskodik. Az arrogancia lényegében a világnézetükből fakad.

A multinacionális finánctőke világképe egyfajta nagyon távoli gólyaperspektíva; és ezt a nézőpontot a távolság miatt képesek „fejlettebbnek” értékelni. Az ő céljaik mindig „magasabbak”, „fontosabbak”, „jelentősebbek”. Kormányokat zsarol, a pénzből fakadó hatalmával gyakran maximálisan visszaél. „Fennkölt” céljai ugyanazon kisszerű törekvések, amelyek egykori szatócs, majd bankár őseit sarkallták az évszázadok során: a terjeszkedés és a profitszerzés. Csak az előbbiek esetében emberileg sokkal érthetőbb, hétköznapi szempontból jóval indokoltabb volt, mint manapság náluk. Jelenleg a globálisan terjeszkedő multinacionális finánctőke hatalom- és profitéhsége groteszk jelenség, az emberi fejlődés akadálya.

A hazaszeretet és a lokális kötődés azonban ellentmond céljainak, megpróbálja kompromittálni vagy kiiktatni. Jelenlegi médiafölényével ez kényelmes feladatnak tűnik, annál bosszantóbb, ha mégsem boldogul. Az általa irányított média minden lokális kötődést korszerűtlennek, vagy nacionalistának állít be, ha meg ez sem elég, jöhetnek az olyan ostoba címkék, mint az egyik előző részben már említett „etnicista populizmus”.

A liberális gondolkodás lassan ebbe az irányba tolódik. Manapság már úgy véli, hogy az ember legfontosabb „magától értetődő” motivációja a profitszerzés, ami minden mást háttérbe szorít. A szerelmet is, illetve a szerelem is csak a mögötte létező profit miatt érdekes. Meglepő módon éppen napjainkban próbálják bizonyos források elterjeszteni ezt a felfogást, az érdekházasság apológiáját. Ebben kevés sikerre számíthatnak, hiszen az emberi erkölcs alapvetően amorálisnak tekinti az érdekből kötött kapcsolatot, és ez nem fog változni, bármennyire is erőlködik népszerűsítésén a média.

Ha pedig a profitszerzést nem sikerül az emberi lélekben a szerelem elé helyezni, nem is lehet a legfontosabb emberi motivációvá tenni. Szerencsére, hiszen ez az emberi kultúra összeomlását jelentené.

Ha a profitszerzés volna legfőbb motivációnk, nem törődnénk helyi, lokális, vagy hazafias kötődésünkkel, hiszen ilyenek nem is léteznének. Engedelmesen szednénk a sátorfánkat, hogy külföldön keressük a boldogulást (ahogy egyik politikusunk leplezetlenül ki is nyilatkoztatta), mindannyian külföldre loholnánk, társas létezésünket a nyers szexualitásra redukálnánk, és – gyorsan kipusztulnánk, hiszen ez önfelszámoló motiváció lenne.

Mi azonban magyarok vagyunk, itt a hazánk, legfőképpen itt szeretnénk élni, dolgozni, ezt a földet hagyjuk a gyermekeinknek, itt akarjuk magunkat jól érezni, itt akarunk távlatokat teremteni.

Akkor pedig tisztáznunk kell, mi is a különbség hazaszeretet és nacionalizmus között. Utóbbi romantikus, történelmi meghatározásait most nyugodtan elhagyhatjuk, mert azok felett eljárt az idő.

Mi hát a különbség?

Illyés Gyula meghatározása:

“Patrióta, aki jogot véd; nacionalista, aki jogot sért.”

Kissé kiegészíteném Illyés meghatározását, hiszen a nacionalizmus látens értelemben akkor is jogsértő, ha nem akad hatalma és alkalma a jogsértés gyakorlati megvalósítására. A hazafiság (patriotizmus) pedig akkor is látensen jogvédő, ha a céljait a gyakorlatban megvalósítani nem képes. Mindkettőre vonatkozik azonban, hogy tevékenységük csak a megvalósítás oldaláról értékelhető, hiszen a patrióta szándék is vezethet gyakran nacionalizmushoz, és fordítva.

    A nacionalizmus mindig valami agresszív hatalmi nézőpontot képvisel.

Most nem az a kérdés, hogy ezt meg is valósítja-e, hanem maga a szándék, a néha képzelt) hatalmat felhasználni kívánó akarat.

Ki lehet ezt nyilvánítani kocsmában, vagy egyesületben, de mindaddig látens veszély marad, amíg meg nem próbálják a hatalom segítségével érvényesíteni. A nacionalizmus szemszöge valamiféle látens gólyaperspektíva akkor is, ha a hirdetője éppen nincs olyan helyzetben, hogy másokra erőltethesse az akaratát.

    A nacionalizmus mindig terjeszkedéssel, a status quo agresszív megváltoztatásával kapcsolatos.

Ne gondoljunk feltétlenül területi terjeszkedésre; lehet szó pusztán kulturális intervencióról, például arról, hogy a saját nyelvemet, kultúrámat, vagy annak bármely elemét olyan emberek csoportjára akarom kényszeríteni, akik a szabad akaratukból helyette feltehetőleg valami mást választanának.

Ehhez a nacionalizmus általában valami ködös, történelminek álcázott jogcímet hangoztat, utóbbinak nemcsak az eredete és a valóságalapja kétséges, hanem kétségbe vonható és erkölcstelen az egész mechanizmus, amit a jogalap felhasználásával el akar érni.

    A nacionalizmus értékszempontokat vezet be ott, ahol ilyenek igazából nincsenek

A nacionalizmus lényegéből fakad, hogy bizonyos kulturális tulajdonokat vagy elemeket egymáshoz viszonyítva „értékesnek”, illetve „értékteleneknek” titulál.

Ma már ez nem történik olyan „természetes” naivitással, mint a gyarmatosítás idején, ahol kerekperec ki szokták mondani, hogy a „kultúrát hozó” gyarmatosító szokásai, nyelve és nemzeti kultúrája „felsőbb rendű”, mint a gyarmati lakosságé.

Ma sokkal árnyaltabban, finomabban, kevésbé egyértelműen történik mindez, de ma sem ismeretlen. Néha annyira nyakatekerten, több áttételen keresztül fogalmazzák meg, hogy első látásra nem is mindig világos.

Ezek voltak a nacionalizmus legfontosabb ismertetőjegyei. Velük szemben mi különbözteti meg a hazafiságot?

    A nacionalizmus mindig a tradíciók valamely, számára hatalmi nézőpontból kedvező elemére helyezi a hangsúlyt

A nacionalizmus voltaképpen nem kíváncsi a hagyományok egészére, csupán azok egy-egy mozaikjára, így voltaképpen hézagos történelemismeretet birtokol és terjeszt. Az ebből levont következtetések életidegenek, ön- és közveszélyesek.

     A hazafiság személyes vagy kollektív nézőpontja a hatalmi attitűdöket teljesen nélkülözi

A hazafiságnak nincs más, vagy mások ellen irányuló agresszív éle, a saját értékeinek megtartásához ragaszkodik, a nacionalizmussal ellentétben védekező jellegű. A megtorlás motívumát nem tartalmazza, nem tartalmazhatja, mert az már hatalmi attitűd, itt billenhet át nacionalizmusba. Ezt meg kell jegyeznem, hiszen a gyakorlatban elég sűrűn megesett.

Úgy gondolom, hogy a Konrád által nacionalistának nevezett vietnámiak valójában hazafiak voltak, szülőföldjüket védték a támadókkal szemben. Harcuk nem valamiféle, „a haladással szembeszegülő nacionalista konokság” volt, hanem szabadságharc, amely a hódítással szemben minden népnek elemi joga. Az amerikaiak az erdőirtással, a DDT tömeges leszórásával és a kegyetlenkedéssel roppant különös módon terjesztették a „kultúrát”.

    A hazafiság a másokkal való együttműködésre összpontosít, de ragaszkodik saját értékeinek védelméhez.

Egyetlen népnél sem vagyunk alábbvalóak – de különbek sem. A hazafiság kész az összefogásra mindenkivel, de csak a kölcsönösség és az egyenlőség alapján.

   A hazafiság a hagyományok teljességéhez ragaszkodik

A hazafiság a valódi igazság teljes feltárása érdekében, agresszív szándékok nélkül vizsgálja a hagyományokat, azokból a jelen és a jövő problémáinak megoldásához segítséget vár, de egyetlen pillanatra sem ringatja magát olyan hitbe, mintha a tradíciók önmagukban képesek lennének a jelen és a jövő kihívásaira teljes értékű választ adni.

A két fogalom összevetésére talán az a legalkalmasabb, ha megvizsgáljuk, hogyan vélekedik a jelenlegi helyzetről, illetve a közeljövőről nacionalizmus és hazafiság.

A nacionalizmus egyértelműen álomvilágban él, és még mindig a trianoni békeszerződés által elcsatolt területek erőszakos visszaszerzéséről ábrándozik. Ennek az elképzelésnek nemcsak a valósághoz való viszonyát nem képes felfogni, az önmagában való haszontalanságát sem látja.

Magyarország a térség katonai (és lassan minden más) értelemben véve leggyengébb állama, semmiféle katonai akciót sem volna képes lebonyolítani egyetlen szomszédjával szemben sem, ha pedig ehhez szövetségest keresne, ismét kiszolgáltatná magát valami nála erősebbnek.

Voltaképpen a nacionalizmust a veszélyek és a következmények nem is érdeklik. A magyar nép valódi érdeke sem. Nyugodtan odahajítaná nemzete jövőjét egyetlen percért, ha csak egy percig harsoghatná, hogy visszafoglalta a Trianon előtti Magyarországot.

A nacionalizmus számítása még idáig sem tart, van azonban ennél égetőbb kérdés is…

Tegyük fel, hogy sikerülne visszafoglalni a Trianon előtti Magyarországot. Mi értelme lenne?

Miféle koncepció lehetne ebben egyáltalán, azon kívül, hogy esetleg évszázadokra lehetetlenné teszi a megbékélést?

A hazafiság ezzel szemben azt vallja, teljes és őszinte megbékélésre van szükség a többi környező néppel, de egyáltalán nem úgy, ahogy eddig próbáltuk; hogy elfogadjuk (vagy úgy teszünk, mintha elfogadnánk) nacionalista fantazmagóriáikat, jó képet vágunk legostobább magyarellenes hőzöngéseikre is.

Igazi megbékélés csak igazi kölcsönösség alapján képzelhető el, és minden szomszédos népnek érdeke. A térséget kihasználó nagyhatalmak a torzsalkodásban érintettek, a Kárpát-medence népei a megbékélésben és összefogásban. Olyan összefogásban, amely esetleg valami konföderáció (vagy ahhoz hasonló) képét is öltheti.

Folytatása következik.