Nyolcvanhetedik rész

A jelen kor tudománya azért is szeretné valamiféle határozott evolúciós aktushoz rendelni a líra kialakulását, mert e nélkül az ember kialakulásáról és fejlődéséről kialakított teljes képe lóg a levegőben.

A jelenlegi evolúciós felfogás szerint az ember néhány millió év alatt alakult ki valamely hipotetikus lényből, kialakulásának kizárólag az anyagi dimenzióban érthető és magyarázható okai, szempontjai vannak. Ha nagyon leegyszerűsítjük: az embert a dolgok teremtették.

Az evolúciós elmélet azonban csak bizonyos távolságból nézve „szép, mint a templomének” (Madách), ha a distanciát feladva közelebbről vesszük szemügyre, észre kell vennünk, hogy gyakorlatilag nincs benne olyan rész-elképzelés, amely ne volna alapvető problémáktól terhes. Közelről semmi sem biztos; a rész-problémák újabb rész-problémákat szülnek, a megoldatlanságok ijesztő méretű halmazba gyűlnek, egy-egy kérdést nemegyszer a régóta hangoztatott elvek generálta pavlovi reflex, a puszta megszokás, esetleg a még ennél is sokkal kiábrándítóbb személyes tekintély dönt el. Egyes hipotéziseket lényegében az ellenvélemény hiánya igazol. Vagy annak figyelmen kívül hagyása. Az ember fizikai felépítésével kapcsolatosan is szöges ellentétben álló vélemények vitatkoznak egymással; akár a kezünk kialakulásáról, akár az agyvelő méretéről, funkciójáról van szó. Nem a vélemények különbsége, ami zavarossá teszi a dolgokat, hanem a mögöttük álló filozófiai alapok különbözősége.

A jelenlegi hivatalos – vagy annak tekinthető – evolúciós elméletek igen szűk sémába szorítják az emberiség keletkezését és történetét. Tagadhatatlan, hogy az utóbbi évtizedekben sokat változtak. Nekünk középiskolában még azt kellett (volna) megtanulnunk, hogy a homo sapiens csupán az utóbbi 35-40 ezer év folyamán alakult ki elődeiből. Már akkor is abszurdumnak éreztük. Van a birtokomban olyan, szovjet szerző írta mű, amely több tucatnyi régészeti lelőhely adatainak bevonásával magyarázza, miként alakult ki a neandervölgyiből néhány tízezer év alatt a modern ember. Az okfejtés tökéletes, a logika nem hiányos, a gondolatmenet belülről nemigen támadható – csupán az alapok rosszak. A hozzá rendelt tények – nem tények. A maga üres spekulativitásában az egész okfejtés lenyűgöző. Briliáns logika, ami a tökéletes semmire támaszkodik.

A séma az időmélység hátrálásának folytatódása ellenére – még ma is igen szűk. Az üres spekulativitás ma is jellemzője a tudománynak, különösen a tankönyvi változatoknak – ahogy a megfellebbezhetetlen tónus is. A tudományos csőlátás nem képes szembenézni azzal a kérdéssel, hogy az ember talán sokkal hamarabb, és egészen másféle körülmények között jelent meg a Földön, mint azt a jelenkori dogmák erőltetik. Ebből adódik, hogy a tudomány fél szemére vak. Gondolkodás nélkül veti el a saját elméletét megkérdőjelező bizonyítékokat, a legkomolyabbakat is, felfedezőiket gyakran meghurcolja, csalással vádolja, míg a saját elméletével összeférő, vagy összeegyeztethető eredményeket jelentőségükön messze túl veszi számításba.

Ez a szemlélet az oka, hogy a jelenlegi tudományos közfelfogás, ami kincstári szkepticizmussal utasít el, tagad le, hazudtol meg minden olyan komoly bizonyítékot, ami az általa sugallttól eltérő megvilágításba helyezhetné az emberiség régi történelmét, habozás nélkül tudományosnak fogad el olyan megveszekedett ostobaságot, hogy „az emberi evolúció további útja” az lehet, hogy – néhány tízezer év múlva az embernek csőre nő.

Az evolúciós természettudomány aligha támogatja a líra valódi lényegének tisztázását. A kanonizált költészet köré tömörült „költészeti” infrastruktúra még annyira sem.

Az esztétika sem. Talán azért nem, mert korántsem biztos, hogy a líra lényege, küldetése műalkotás-jellegében van, hogy azzal azonosítható volna. Főleg nem akkor, ha a műalkotás-jelleg valamiféle kanonizációs szabályrendszernek való megfelelést jelent, azaz merőben külsődleges.

Sok olyan nem kanonizált, sőt kifejezetten apokrif lírai alkotás van, amely képes örömet – esetenként alighanem valódi esztétikai élvezetet is – szerezni egyes embereknek.

Az ellenkezője is igaz: sok olyan kanonizált lírai műalkotás is van, amely az általa használt nyelven beszélő emberek többsége számára nem képes esztétikai élvezetet szerezni, sőt azokat kifejezetten taszítja.

Utóbbiakkal kapcsolatban furcsa kettősség alakult ki; ismerek olyan embereket, akik vérbeli sznob módon lelkesednek valami lírai műalkotásként kanonizált borzalomért, de – mert azért van bennük szikrányi szülői felelősség – sohasem engednék, hogy lelkesedésük tárgya a gyermekeik kezébe kerüljön.

Ha a lírai mű igazi hatása műalkotás-jellegével áll összefüggésben, akkor másképpen kell meghatároznunk a lírai műalkotás fogalmát.

Folytatása következik.