Láthatjuk, hogy ennek a gondolkodásnak igen szűk a mozgástere. Láttuk azt is, hogy sem a mindennapi értelemben vett anyagelvűség, sem pedig a filozófiai értelemben vett materializmus nem tud megbirkózni ezekkel a problémákkal. Heidegger ki is mondja: “Ha az idealizmus elnevezés annak a megértését jelenti, hogy a lét sohasem magyarázható meg a létezőn keresztül, hanem minden létező számára már eleve a “transzcendentálissal” egyenlő, akkor az idealizmus a filozófiai problematika egyedüli és helyes lehetőségét foglalja magába.” (HEIDEGGER, M. 1989: 370.) Ha pedig a materialista filozófiai gondolkodás elvben nem alkalmas a világ értelmezésére, vonatkozik ez arra a ki nem mondott, gyakorlati materializmusra is, amely a jelenlegi tudomány mögött — különösen nálunk — általában ott settenkedik. A mechanisztikus materializmus iskolapéldája a marxizmus, ámbár nem annak Marx által kifejtett materialista filozófiai formája, hanem ama vulgáris változata, amelyet annak idején a szemináriumok, vitakörök stb. előadói szajkóztak. “A marxisták számára nincs mentség, amiért hagyták, hogy a mechanisztikus materializmus léprecsalja őket…” (SARTRE, J. P. 1976: 194.) Mindannyian láttuk, megéltük, hogy ez hová vezet: a világ dogmatikus felfogásához.

Minden önálló gondolkodás lehetetlenné válik, ha valamely kinyilatkoztatott, sarkalatos igazságok örökösen kerülő útra kényszerítik. A megismerésre való törekvés az ember lényegi vonása. “…a megismerés a világban-benne-lét létmódja,” (HEIDEGGER, M. 1989: 167.) A megismerés azonban nem képes olyan fogalmi igazságokat produkálni, amelyek bármely szempontból történő vizsgálódás esetén megállják a helyüket.

Ha a filozófiai vizsgálódás eszközeivel ennyire nem tudunk objektív képet alkotni a világunkról, mi marad a számunkra? Mibe kapaszkodhatunk? Vannak-e örök igazságok? “Azt, hogy vannak (es…gibt) “örök igazságok” , csak akkor lehet elégségesen bizonyítani, ha sikerül kimutatnunk, hogy a jelenvalólét örökkön-örökké volt és lesz. Amíg ez a bizonyítás hiányzik, addig e tétel fantasztikus állítás marad, amely nem válik jogosulttá azáltal, hogy a filozófusok általában “elhiszik”. (HEIDEGGER, M. 1989: 396.) Martin Heidegger a maga nézőpontjáról aligha mondhatott mást. A későbbiekben némileg ingerülten folytatja: “A “tiszta én” és a “tudat általában” eszméje oly kevéssé tartalmazza a “valódi” szubjektivitás aprioriját, hogy hogy átsiklik a jelenvalólét fakticitásának és létszerkezetének ontológiai jellemzői fölött, illetve egyáltalán meg sem látja azokat. Az “általában vett tudat” elutasítása nem jelenti az apriori tagadását, de éppoly kevéssé szavatolja egy idealizált szubjektum betoldása a jelenvalólét tényekre alapozott aprioritását. Az “örök igazságok” állítása, akárcsak a jelenvalólét fenomenálisan megalapozott “idealitásának” összekeverése egy idealizált abszolút szubjektummal, a filozófiai problematikán belül a keresztény teológia még korántsem radikálisan kiűzött maradványai közé tartozik. Az igazság léte eredendő összefüggésben áll a jelenvalóléttel. A lét egyáltalán csak azért érthető meg, a létmegértés csak azért lehetséges, mert a jelenvalólét a feltárultság, azaz a megértés által konstituáltként van. A lét — nem a létező — csak annyiban “van” (“es gibt”), amennyiben igazság van (ist). És az igazság csak annyiban és addig van (ist), amennyiben és ameddig van jelenvalólét.” (HEIDEGGER, M. 1989: 400.) Heidegger megállapításával kapásból annyit szegezhetünk szembe, hogy a “jelenvalólét létmódja”, a mindennapiság, a mindennapi emberi valóság oldaláról nézve aligha törekedhetünk a világ magában való létének abszolút megismerésére, mindenképpen be kell érnünk a világ “emberi lépték szerinti” megismerésével. Az “örök igazságok” tételezése korántsem csupán “a filozófiai problematikán belül a keresztény teológia még korántsem radikálisan kiűzött maradványai közé tartozik”, hanem egy a kereszténységnél jóval korábbi, máig igen tekintélyes filozófiai hagyomány része; és nem is “a jelenvalólét fenomenálisan megalapozott “idealitásának” összekeverése egy idealizált abszolút szubjektummal,” hanem a pőre képletekig lecsupaszított, az emberi tényező mélységeit figyelmen kívül hagyó ontológiával szemben az emberi lét egyedül lehetséges önmegfogalmazása. Az egyes emberi élet szemszögéből nézve tapasztalati valóság, hogy “a jelenvalólét örökkön-örökké volt és lesz”, hiszen “ha a jelenvalólét időben létezik, világ is van”; illetve, “ha semmilyen jelenvalólét nem egzisztál, akkor világ sincs “jelen”; tehát a jelenvalólét számára a világ mindenképpen adott, és az egyes élet időbeliségét a maga időbeliségében mindenképpen meghaladja: ezért tételezhetünk “örök igazságokat”, de nem olyanokat, amelyek a tőlünk független világ objektív jelenségeiből fakadnak, hanem csakis olyanokat, amelyek az emberi létből következnek.

Mielőtt eme örök igazságokra rátérnénk, vizsgáljuk meg kissé önmagunkat. Kik vagyunk? Ha önmagunkat kell megneveznünk, annyit mondunk: én. “Az “én” puszta tudat, amely minden fogalmat kísér. Általa “semmi egyebet nem képzelek, mint a gondolatok transzcendentális szubjektumát”.”(HEIDEGGER, M. 1989: 527.) Ez a “transzcendentális szubjektum” mindenki számára a világ tényleges és egyedül lehetséges középpontja. “…az Én maga a választott végesség, vagyis a tett által állított és körülfogott semmi, a kihívás által kivívott meghatározás, a végletes eltávolodás egyedisége.” (SARTRE, J. P. 1976: 310-311.) Az ember és a világ között más kapcsolódás az Én-en kívül nem lehetséges.

A pszichológiának az Én-re és az emberi lélekre vonatkozó megállapításait a filozófia eredendően kétkedéssel fogadja. Kant a pszichológia tudományos alapját is kétségbe vonta. “…a racionális pszichológia puszta téveszmékből ered. A tudat egységét, melyen a kategóriák alapulnak, itt a szubjektum mint objektum szemléletének teszik meg, és a szubsztancia kategóriáját alkalmazzák rá. Ám ez az egység csupán a gondolkodásban rejlik, s a gondolkodás önmagában nem nyújt objektumot; így tehát a tudat egységére nem alkalmazható a szubsztancia kategóriája, mivel ez feltételezi a mindenkor adott szemléletet, s ennélfogva ama szubjektum egyáltalán nem ismerhető meg. Így tehát a kategóriák szubjektuma nem nyerhet fogalmat önmagáról mint a kategóriák objektumáról azáltal, hogy elgondolja a kategóriákat, mert csak úgy gondolhatja el őket, ha alapjukul teszi meg tiszta öntudatát, melyet pedig meg kellene határoznia. Ugyanígy ama szubjektum, melyben az idő képzetének eredendő alapja rejlik, nem határozhatja meg ezáltal önnön időbeli létezését; s ha ez nem lehetséges, úgy nem lehetséges az sem, hogy önmagát (egyáltalán mint gondolkodó lényt) kategóriák útján határozza meg.” (KANT, I. 1995: 334.) Kant ellenvetéseit nem egykönnyen lehetne megcáfolni. A pszichológia állatkísérletek alapján levont következtetéseinek az emberre való alkalmazása filozófiai értelemben általában véve nagyon is vitatható. “Nem becsüljük le az állatpszichológia és a pszichológia adatait, de az természetes, hogy a világban-való-jelenlét, amelyet ezek az ideológusok leírtak, igenis jellemzi az állatvilág egy szektorát, vagy talán az egészét is. Ám ebben az élő univerzumban az ember a mi számunkra kitüntetett helyet foglal el. Először azért, mert nem lehet történeti, vagyis szüntelenül meghatározhatja magát saját praxisa által, az elviselt vagy kiprovokált változásokon és bensőiesítésükön, azután a bensőiesített kapcsolatok meghaladásán keresztül. Továbbá, mert úgy jellemzi magát, mint a létezőt, aki mi magunk vagyunk.” (SARTRE, J. P. 1976: 267.) Ez természetes: amilyen mértékben az állatvilág részeként értelmezi az embert a pszichológia, legalább ugyanolyan mértékben kell a filozófiának tudatosítania: “az élő univerzumban az ember a mi számunkra kitüntetett helyet foglal el”. Az ember semmiképpen sem lehet csontok szövetek és idegpályák rendszereinek összege, hanem annál sokkal több; az emberi lényeg megtestesítője. Az emberi lényeg pedig semmiképpen sem pszichológiai, hanem filozófiai fogalom. Az emberi lényeg semmiképpen sem fogható fel részeinek összegeként. Ezért fennáll a veszély: minél több állítólagos részinformációt tudunk meg az ember valamely tulajdonságáról, annál kevésbé látjuk át az emberi jelenség egészét, tehát a tények számának növekedésével egyenes arányban az emberről való tudásunk — csökken. “A pszichológia és a pszichologizmus hiányosságaival szembeni reakcióként alakult ki… egy új diszciplína, a fenomenológia. Alapítójának, HUSSERL-nak először is a következő igazság tűnt fel: összemérhetetlenség van a lényegek és a tények között, s aki vizsgálatát a tényekkel kezdi, az sohasem jut el a lényegekig.” (SARTRE, J. P. 1976: 33.) Az emberi jelenség azonban az egzakt tudomány eszközeivel aligha vizsgálható. “…az ember ugyanolyan típusú létező, mint a világ, és lehetséges, miként HEIDEGGER hiszi, hogy a világ és az “emberi valóság” (Dasein) fogalmai elválaszthatatlanok egymástól. S éppen ezért a pszichológiának bele kell nyugodnia, hogy az emberi valóság kicsúszik a kezéből, ha létezik egyáltalán ez az emberi valóság.” (SARTRE, J. P. 1976: 31.) Ezeket a fenntartásokat meg kell jegyeznünk a pszichológiával kapcsolatban. Komoly útmutatásnak és figyelmeztető jelzésnek kell tekintenünk a filozófia kételyeit. Az utóbbi másfél évszázadban a pszichológia elméletei gyakran befolyásolták az irodalmat és a színházat, és korántsem biztos, hogy az ilyen módon létrejött művek időtállónak bizonyulnak. A filozófia figyelmeztetése: a pszichológiai gondolkodás előtérbe kerülése a művészetben távlatvesztést eredményez — és valószínűleg a pedagógiában is. Mivel hamarosan komolyan szemügyre kell vennem a pszichológia egyes megállapításait; mindig szem előtt kell tartanom a filozófiai fenntartásokat egyfelől, a gyakorlati tapasztalatokat másfelől. Az ember lényegesen összetettebb jelenség annál, amit az egyes tudományok állítanak róla. A XIX. századi embertudományok teljesen mechanikusan vezettek vissza mindent az öröklődésre és a környezet hatásaira. Ez filozófiai értelemben azt jelentené, hogy életünket a genetikai végzet és a szociális végzet határozza meg. Ez ellen persze legelőször minden, magára valamit is adó pedagógiának tiltakoznia kell, hiszen ez a szemlélet a nevelés lehetőségeit csaknem a nullára redukálja. Vannak azonban az emberi jelenségben igazi rejtélyek is. “Régóta divatos ugyan tiszta lapnak vélni minden egyes emberi agyat, amely csak a születés után telik meg a tanulás során elsajátított ismeretekkel, ez a nézet szánalmasan adós maradt az emberi nyelv kialakulásának magyarázatával.” (BARROW, J. D. 1998: 102.) A nyelv kialakulása ama banánhéjak egyike, amelyen mind a genetikai, mind a szociális végzet elcsúszik.

Folytatása következik.