Huszadik rész

A szerelem értékének kétségbe vonása a modern társadalom alapvető berendezkedésének része, egyben a továbbfejlődés akadálya is. A modern társadalom kénytelen minden olyan elvet háttérbe szorítani, amely megkérdőjelezhetné az általa vallott, evidenciának tekintett világot építő alapelvek; „gazdasági kényszer”, „piacgazdaság”, esetleg éppen a „gazdaságon kívüli kényszer” érvényességét és hatályát.

Utóbbi elvekről ma már könnyem belátható, hogy torzak, természetellenesek, és képtelenek rá, hogy a hatályuk alatt az emberiség olyan jövő irányába fejlődjön, ami az emberré válás folyamatának újabb állapotát jelentené; nem tartalmazzák egy jövőbeni etikus világ ígéretét.

Ha ragaszkodnánk hozzájuk, nemcsak az etikus világról kellene lemondanunk, hanem általában a személyes megnyilatkozásokban, cselekedetekben jelen lévő erkölcsről is.

Az erkölcsi világrendről nemkülönben. Sőt, ez a lemondás „magától értetődik”.

Ebből az alapállásból természetesen nem csupán a szerelem értékét „kell”, kétségbe vonni, hanem magának az erkölcsnek az értékét, jelentőségét is. Ilyenkor az erkölcs rugalmassá, alternatívvá, szelektívvé válik, vagy éppenséggel a „gyengék vigasza” lesz.

Ez persze leleplezi a törekvéseket, hiszen a hétköznapi ember nem érzi, nem érezheti úgy, hogy az erkölcs másodrendű, elhanyagolható jelenség volna. Az erkölcs az emberi lényeg egyik legfontosabb része, magunkban hordozzuk, utódainkban akkor is újratermelődik, ha mi magunk eláruljuk. Talán az emberi kollektív tudattalanból merít. Nem állandó ugyan, együtt fejlődik az emberiséggel, de sokkal szilárdabb és magától értetődőbb bármilyen írott törvénynél.

A világot jelenleg uraló eszmék és filozófiák az erkölcsöt gyakorlati értelemben valami sisaknak, vagy fejfedőnek tekintik, amit az ember visel, mert viselni illik, de nyomban le is veszi, ha túlságosan kényelmetlenné válik.

Mindezekből elég nyilvánvaló, hogy mai világunk fent említett alapelvei, „piacgazdaság” és társai időről időre igen komoly konfliktusba kerülnek a hétköznapi emberi erkölcsökkel. Az egyszerű emberek zöme az ilyen konfliktusoknak szenvedő alanya. Mindazon személyek, akiknek egyéni értékhierarchiájuk csúcsán a becsület áll, igyekeznek úgy élni, hogy az ilyen hétköznapi konfliktusokban adódó döntéseik az erkölcs javára szóljanak. Hangos nem-erkölcsös kortársaik ezért igyekeznek lenézni őket, élhetetlennek, baleknak titulálni, és olyan hangzavart kelteni, mintha az erkölcsön való túllépés volna a világban a természetes és fejlődőképes, mert „ebben a világban” erre van szükség.

Persze, ha a lármás csoport valódi többséget alkotna, régen szétesett volna a társadalom, ahogy azon szegmentumok már szét is estek, ahol valóban illuzórikussá vált az erkölcs.

A mai világban azonban egyáltalán nem ritkaság, ha az említett hétköznapi döntési helyzetekben egyes személyek az erkölcs ellenében döntenek. Ez a bűnözés.

A bűnözés legtöbb esetében a bűnelkövető személy anyagi, vagyoni előnyöket szeretne megkaparintani a maga számára olyan eszközökkel, amelyeket az erkölcs általában elítél, a társadalom kodifikált normarendszere, a jog pedig szankcionál. Lényegében az erkölcs és a törvény ellenében érvényesíti a gazdasági nyereségelv szempontjait. Ilyen módszereket meglehetősen sokan alkalmaznak, bűnöző csak akkor lesz belőlük, ha tevékenységük törvényellenes része nyilvánvalóvá válik, és a bíróság emiatt jogerősen elítéli őket. A közhiedelem azt tartja, hogy a gazdasági bűncselekmények zöme sohasem kerül nyilvánosságra. Ez nagyon valószínű.

A bűnözés zömmel a nyereségelvnek a törvény hatályán túlra való kiterjesztése, a deklarált demokrácia helyett a hatalom ténylegesen működő, valódi alapelveinek érvényre juttatása. Ezért az is nagyon valószínű, hogy – mint azt számos leleplezés tudatosította, illetve, ahogy a közvélemény gondolja – a bűnözés a „piacgazdaság” világában mélyen összefonódott a hatalommal. Egyszerűen nem lehetséges másképpen. Az összefonódás állandóan újratermeli magát.

A történelemben egymást váltják a születési hierarchián, az erőszakon vagy a gazdasági kényszeren alapuló társadalmak. Kölcsönösen kimutatják egymás igazságtalan és aljas vonásait, tökéletesen bizonyítják egymás fejlődésképtelenségét. Az időnkénti rendszerváltások általában egyik alapelv uralma alól a másik alapelv regnuma alá vonják az adott területet.

A szerelemről egyik sem beszél, nem tartják fontos jelenségnek…

Látszólag nincs tehát fejlődés, az alapelvek adottak, az emberi társadalom ezeken túllépni nem képes. Legalábbis ezt sugallja – mit sugallja, üvölti – nekünk a propaganda. Ha pedig nem képes túllépni, akkor az embernek nincs más lehetősége, próbáljon boldogulni abban a formációban, amelyben él. Legfeljebb próbálja meg saját igazságtalan formációját leváltani a világban létező legerősebbre.

Nagyjából utóbbiról szól az önelégült amerikai vagy EU-propaganda. A világban létező erőszakelvű vagy születési hierarchián alapuló társadalmakkal szemben az amerikai és európai piacgazdaság a szabadság, a boldogság (meg természetesen a demokrácia) netovábbja.

Erről szól Fukuyama korábban már említett műve. A piacgazdaság a történelem vége, az egyedül üdvözítő, legtökéletesebb társadalmi formáció, az ember útjának befejezése.

Érezzük persze, hogy nem stimmel, de mi az, ami nem igaz benne?

Vegyük számba, mit is mond a japán származású amerikai? Nem sokkal többet annál, amit a piacelvű propaganda szokott harsogni, de az ő írását tagadhatatlanul hitelesebbé teszi az őszinte hit és lelkesedés, amivel a témát kezeli. De ha mélyebben belegondolunk, semmi különös.

Vegyük egyenként szemügyre, miféle motívumok is találhatók benne:

    A két világrendszer harca véget ért, a liberális demokrácia diadalmasan bevégezte a világtörténelmet.
    A liberális piacgazdaság és a többpárti demokrácia birtokába veszi az egész Földet.
    Az emberiség minden problémája ennek jegyében megoldódik.

A (helyenként) himnikus zengés azonban disszonáns érzéseket kelt. Különösen itt, Közép-Európában….

A világhelyzet Kaliforniából nézve bizonyára egészen másképpen fest, mintha Etiópiából szemléljük. Ég és föld…

Kelet-Európából nézve azonban mindkettőnél teljesebb – és reálisabb. Itt már minden létező társadalmi berendezkedés elbukott, és egyikkel kapcsolatban sincsenek illúzióink.

A mi szemünkkel nézve Fukuyama műve nem elég, mint a nyugati civilizáció szépen cizellált, a valóságosabbnál pazarul festett fénylő, de mégis élettelen művirágaiból font koszorú. Halott és hiteltelen.

Miért volna vége a történelemnek?

Valóban megoldódtak az emberiség problémái?

Egy érzésre, szemre és elemzésre is hiteltelen gondolatkomplexumot úgy lehet megdönteni, ha kilépünk a logikájából, és megnézzük, milyen szempontokat hagy figyelmen kívül.

Fukuyama műve – és minden más hasonló – a társadalomról, mint az emberiséget meghatározó alapvető jelenségről beszél. A társadalom egyenlő az emberek halmazával…

A modern gondolkodók közül talán a híres lambarénéi orvos, Albert Schweitzer volt az első, aki filozófiai írásaiban felvetette a személyes felelősség kérdését.

Schweitzer úgy vélte, hogy a modern társadalomban tapasztalható erkölcsi visszaesés oka, hogy az emberek az erkölcsi felelősséget a társadalomra ruházták. Önmagukat becsapva asszisztálnak a világ dehumanizálásához.

Ezeket a kérdéseket kell megvizsgálnom, ha a szerelem tényleges perspektíváit kutatom…

Folytatása következik.