Negyvenhetedik rész

Azt is le kell most szögeznem, hogy a szerelmet az emberi jelenség lényegi elemének tekintem, magyarán mondva azon tényezők egyikének, amelyek az embert emberi mivoltában meghatározzák.

Tehát semmiképpen sem valami pusztán biológiai vagy pusztán evolúciós tényezőnek, hanem emberi mivoltunk egyik ismertetőjegyének.

Talán különös, hogy a definíció kísérlete előtt mindezeket előre bocsátom, de úgy vélem, csak ilyen módon közelíthető meg egyáltalán a szerelem fogalma, és talán még így is nagyon messze vagyunk a teljes megértésétől.

Annak a kérdésnek, hogy „létezik-e a szerelem az állatvilágban?” ezen a szinten még egyáltalán nincs értelme, hiszen hogyan vizsgálhatnánk valami olyasminek a meglétét, vagy meg nem létét, amit még egyáltalán nem sikerült definiálni. Ezt azért kell leszögeznem, mert a genetika, illetve az evolúció kutatói időnként felröppentenek olyan információkat, amelyekkel azt a látszatot igyekeznek kelteni, hogy „felfedezték” az állatok szerelmét, és ez „megint csak az evolúció elméletét igazolja”. A valóság minden ilyen esetben az, hogy valamelyik állatfaj viselkedésében, érzelmi megnyilvánulásaiban olyan elemet azonosítottak/véltek azonosítani, amelyről azt tételezik fel, hogy valamilyen szinten beletartozhat a szerelem definíciójába.

Természetesen főleg akkor bukkannak ilyen „egyezésekre”, amikor a maguk számára túlságosan egysíkú vagy csökevényes szerelem-meghatározást alakítottak ki.

Valójában az ilyesmi még akkor sem lenne bizonyíték az „állatok szerelme” mellett, ha csakugyan felfedeznének az állatok viselkedésében olyan elemet, ami valóban a részét képezni a szerelem majdani definíciójának. A részek összege nem azonos a teljes fogalommal, némely rész megléte meg nem helyettesítheti.

Vitathatatlan, hogy az állatok is élnek szexuális életet. Az is, hogy sok fajnál igen gondos ivadékgondozást figyelhetünk meg, és a szülők egymással mély és szeretetteljes közösségben élnek. Esetleg életük végéig. Némelyik állatfajnál kimondottan családi jellegű életközösséget figyelhetünk meg.

Tagadhatatlan, hogy az állatoknak is van érzelmi életük. Sokszor láthatóan tisztábban és mélyebben szeretnek bennünket, mint sok embertársunk. Képesek beilleszkedni a családba, alkalmazkodni egymás és az emberek elvárásaihoz. Egyáltalán nem jellemző rájuk az a megfontolt gonoszság, ami az embereknél nagyon is gyakori. Féltékenyek lehetnek a társaikra, képesek egymással torzsalkodni és hatalmaskodni, némely esetekben nyilvánvalóan bosszúállók is, gyakran nem képesek megbocsátani a sérelmeiket, esetleg duzzognak és haragot tartanak. De a gonoszságot és a megfontolt gyilkolás képességét általában az ember „fejleszti ki” bennük.

Mindezek azonban még együttesen sem jelenthetik azt, hogy az állatok ismerik, vagy azt, hogy nem ismerik a szerelmet; hiszen még korántsem jutottunk el addig, hogy a magunk számára definiálhatnánk a fogalmat.

Voltaképpen még csak ott tartunk, hogy bizonyos jelenségeket a szerelem fogalmába beletartozónak, vagy azzal érintkezőnek tekinthetünk.

Beletartoznak/beletartozhatnak a következők:

• A szerelem valamiféle szeretetközösség
• Az emberi fejlődés egyik alapvető mozgatórugója

Kapcsolatban állnak/állhatnak vele a következők:

• Az emberi erkölcs és annak fejlődése
• A művészet és annak egyetemes igénye
• Az ember küldetése

Érintkeznek/érintkezhetnek vele:

• Szexualitás
• Fajfenntartás
• Az ember önreprodukciója
• Vallásos és filozófiai értelemben vett erkölcsi világkép

A felsorolás a teljesség igénye nélkül készült.

Az „állatok szerelme” kérdéskör azért is problematikus, mert az állatok kommunikációját illetőleg a tudomány az esetek többségében még mindig találgat.

Azt viszont bátran kijelenthetjük, hogy – anélkül, hogy kizárnánk az állatok szerelmének lehetőségét – az általunk ismert szerelmet az emberi faj specifikus tulajdonának kell tekintenünk.

Láttuk, hogy a tudomány aligha lesz képes bármit is hozzátenni a definícióhoz. Lényegében ugyanazon aggályokat fogalmazhatom meg, amit Husserl vetett a pszichológia szemére; az emberi tudomány leginkább önmaga, az ember meghatározására képtelen. Ez aligha véletlen, és talán így is marad mindaddig, amíg az evolúciós gondolkodás megmarad a jelenlegi egysíkú szemléleténél, az anyag (feltételezett) önfejlődésének alapján álló spontán eleve elrendelésnél, mint kiindulópontnál.

Van persze rosszabb is; az időről időre felbukkanó, önmagukat „forradalminak”, „radikális nézőpontváltásnak” aposztrofálni akaró nézetek, amelyek valamiféle történeti, evolúciós, vagy éppen kvázi történeti-evolúciós „meghatározottság” alapján a szerelmet új keletű, legfeljebb az utolsó néhány évszázadban kialakult fogalomnak, az evolúció, a gazdaság, vagy éppenséggel a liberalizmus melléktermékének igyekeznek feltüntetni. Ezekben persze nincs sem forradalmiság, sem lényeges nézőpontváltás, csupán színtiszta műveletlenség; megfogalmazóiknak láthatóan fogalmuk sincs arról, hogy két és félezer évvel ezelőtt minden idők egyik legnagyobb filozófusát, az athéni Platónt gyakorlatilag ugyanazok a kérdések foglalkoztatták a szerelemmel kapcsolatban, amelyek ebben a tanulmányban is megfogalmazódtak.

Megint csak ugyanoda érkeztünk: a szerelemről talán a szerelmi líra tudhat a legtöbbet…

Folytatása következik.