A szabad akarat gondolata a különféle késő-ókori pogány filozófiai irányzatokkal — például a sztoikusokkal és a helyenként végletes fatalizmust hirdető gnosztikusokkal — szemben álló ókeresztény filozófiából ered. A Decius-féle keresztényüldözés során vértanúhalált halt Órigenész (kb. 185 — kb. 254.) a keresztény bölcseletet az újplatonizmus gondolatkörének hatása alatt alapozta meg. Hatalmas életművének java része elveszett, legfontosabb értekezése, a Peri arkhón (Az alapelvekről) azonban megmaradt. Órigenész “…azt tartotta, hogy az isteni gondviselés (vagyis az isteni előretudás) nem oka az ember cselekedeteinek, amelyeket teljes szabadságban visz véghez, s amelyekért felelős. (ELIADE, M. 1998: III/44.)

Órigenész szerint a lelkek szabad akaratukból, de isteni gondviselés irányítása alatt folytatják az élet “zarándokútját”, ami végül Isten közelébe vezet. Az élet egyetemes drámája voltaképpen átmenet az együgyűségből a misztikus tudásba az Isten felé tartó lélek megpróbáltatásain keresztül. A megváltás nem egyéb, mint az őseredeti tökéletességhez való, de magasabb rendű állapotban, romolhatatlanul történő visszatérés (apokatasztaszisz = minden dolgok helyreállítása). A tökéletes keresztény megismerheti Istent, és a szeretet révén egyesülhet vele. Órigenész nem vetette el az eredendő bűn fogalmát — valószínűleg Cyprianus (200-258) állította először, hogy a gyerekek megkeresztelése azért szükséges, mert eltörli az eredendő bűnt — de úgy vélte, hogy “…az eredendő bűn következtében a lélek nem veszítette el a jó és rossz közötti választás szabadságát.” (ELIADE, M. 1998: III/41.)

A test büntetés ugyan, de egyben az az eszköz is, amely segít a lélek felemelkedni, és amely által Isten önmagát feltárja. Órigenész ellenfelei gyakran vetették a szemére, hogy fenntartja a lélekvándorlásnak az ókeresztény teológiában addigra már elvetett tanát, de ebben nem volt igazuk, Órigenész azt tartotta, hogy a lélek minden világban csak egyszer testesül meg. Az ókeresztény teológia a kereszténység államvallássá tételének korában tért át az ember szabadságát nem gátoló isteni előretudás elvéről az eleve elrendelés dogmájára. Mediolanum (Milánó) híres püspöke, Ambrosius (Szent Ambrus) oksági kapcsolatot tételezett Jézus szeplőtelen fogantatása, illetve azon gondolat között, hogy az eredendő bűn a nemi egyesülés révén adódik tovább — “mint egy nemi betegség” (PELIKAN, J. 1971: 300.) Egy lépés volt ez azon úton, amelyen a keresztény egyház abszurd módon kétségbe vonta az emberi szexualitás értékét; és a szexualitás köré kiépített bűntudat-komplexussal arra kényszerített minden egyes keresztény embert, hogy filozófiai értelemben bizonyos mértékig megtagadja saját szüleit és önnön fogantatását.

Szent Ágoston ama meggyőződése, hogy a nemi vágy és a nemiség minden megnyilvánulása természetétől fogva rossz, sarkalatos egyházi hagyománnyá lett. A kérdéshez az egyház bizonyos értelemben még mindig ennek a nagy, de ebben a kérdésben súlyosan tévedő tanítónak a szellemében viszonyul.

Az eleve elrendelés fogalma szintén az Ambrosius által személyesen keresztény hitre térített Augustinustól (Szent Ágoston) származik. Augustinus a következőképpen határozta meg az eleve elrendelést: “Isten eljövendő alkotásainak önmaga általi megszervezése, amelyet nem lehet sem megtéveszteni, sem megváltoztatni.” (idézi: ELIADE, M. 1998: III/44.) Ezt a tételt Augustinus az isteni kegyelem téziséből vezeti le, ami szerinte Isten szabadsága arra, hogy bármilyen kényszer nélkül cselekedjék. A tökéletes eleve elrendelés azonban megkérdőjelezi a bűn fogalmát, és kétségbe vonja a keresztény univerzalizmust, amely szerint Isten minden ember üdvét óhajtja. Ezért Augustinus arra kényszerült, hogy a pogány fatalizmussal és az eretnek manicheizmussal szemben bizonyos mértékig megvédje az emberi szabadság és felelősség elvét. De az eleve elrendelés és a szabad akarat egyetlen gondolatrendszerbe történő összevonása a formális logika értelmében fából vaskarika.

Ráadásul Szent Ágoston jócskán elvetette a sulykot még azzal is, amikor azt az őrültséget állította, hogy a kereszteletlenül meghalt kisgyermekek az örök kárhozatra vettetnek. Hogy Ágoston tanai mennyire ellentmondásosak, jelzik a nagy XX. századi katolikus teológus, Claude Tresmontant szavai: “Ágoston megvédte a manicheizmussal szemben az emberi szabadságot és felelősséget …Az eredendő bűnnek azt az ábrázolását, amit Ágoston az utókorra hagyott, nem illetheti-e ugyanilyen bírálat? …Az első emberrel, mondja Szent Ágoston, az emberiség a testiségben fölvette a bűn szokását. Nem materialista felfogása-e ez a bűn örökletességének, fizikai, következésképp még determinista felfogás is? Nem a biológia nehezedik az emberre, és a bűn a születő kisgyereknek nem a szöveteibe vagy a lelkiségébe van beírva. A bűn örökségét a gyermek kapja a neveléssel…azokkal a mentális formákkal és erkölcsi sémákkal, amelyeket majd elfogad. A kereszteletlenül meghalt gyerekek elkárhozásának borzalmas ágostoni elmélete azt mutatja, hogy még az egyház legnagyobb szellemei, legnagyobb tudósai sem mentesek valamiféle kétes ambivalenciától …Tizenhat évszázada hordozzuk az egyházban Szent Ágoston nagyságának és gyengéinek gyümölcseit és súlyát.” (idézi: ELIADE, M. 1998: III/45.)

400-ban érkezett Rómába Pelagius, a hajthatatlanul szigorú erkölcseiről és óriási műveltségéről híres idős brit szerzetes. Tanai és az Ágoston követőivel folytatott vitái — magával Szent Ágostonnal Pelagius személyesen sohasem találkozott — hatalmas visszhangot keltettek. Pelagius szerint az embernek szabad akarata van, ezért minden cselekedetéért egyedül felelős. Rendelkezik azzal a képességgel, hogy jót cselekedjen. Elutasította azt, hogy Ádám utódai automatikusan osztoznának az eredendő bűnben. Amennyiben eredendő bűn létezik, más a státusza: “Ha a bűn velünk született, nem akaratlagos, ha akaratlagos, nem velünk született” (idézi: ELIADE, M. 1998: III/44.) Ezért a gyermekek megkeresztelésének nem az a célja, hogy lemossuk róluk az eredendő bűnt, hanem az, hogy a gyermeket Krisztus révén megszenteljük. Az isteni kegyelem Istennek a Törvény, de leginkább Jézus Krisztus általi megnyilatkozásaiban, illetve az emberi természet jóra való hajlandóságában áll.

Pelagius teológiája szerint az erény gyakorlása által bármelyik keresztény elérheti az üdvösséget, az ember tehát saját boldogulásának kovácsa. Pelagius tanai hatalmas érdeklődést keltettek, és óriási vitákat kavartak. A korabeli zsinatok hol elítélték, hol meg ártatlannak nyilvánították. A tanítványok tovább is vitték a pelagiánizmust. Főleg Pelagius legnagyobb tehetségű követője, Coelestinus. A vele vitatkozó Milánói Pál szerint: “…azt tartotta, hogy Ádám halandónak teremtetett és akkor is meghalt volna, ha nem vétkezik; hogy bűnének kárvallottja egyedül Ádám, és egyáltalában nem az egész emberiség a maga teljességében; hogy a gyermekek ugyanabban a helyzetben vannak, mint Ádám a bűnbeesés előtt; ráadásul pedig, hogy Jézus Krisztus előtt is léteztek tökéletesen tiszta, teljesen bűntelen emberek.” (idézi: ELIADE, M. 1998: III/54.)

Pelagius tanainak sorsa előre látható volt. Olyan teológiai felfogást képviselt, amely a később megszilárdult egyházi dogmarendszernél sokkal optimistább és emberibb volt, az a tétele azonban, hogy a szabad akaratából következetesen jót cselekvő ember maga is képes elérni az üdvösséget, alapjaiban kérdőjelezte meg az egyház mint egyetemes intézmény létére vonatkozó legfontosabb dogmát: hogy az anyaszentegyházon kívül nem létezik üdvösség. Ezt a Konstantin óta közigazgatási funkciókat is — anyakönyvezés, esketés, temetés stb. — gyakorló, földbirtokokban és világi hatalomban gyarapodó, az élet minden részlete feletti ellenőrzést magának vindikáló egyetemes intézményként, egyedül üdvözítő tanok kizárólagos hirdetőjeként egzisztáló, a más nézeteket vallókat elevenen elégető egyház nem fogadhatta el. Pelagiust a halála után jó százötven évvel, 579-ben, az orange-i zsinaton eretneknek nyilvánították, tanait főleg Ágoston korábbi “cáfolatai” alapján elítélték. Pelagius ma is gyakran a “szélsőséges” címkét kapja az irodalomban. Az ágostoni tanok “…győzelme főként az egyház átlagos világi közösségének győzelme volt az erkölcsi szigorúság és a reform eszménye fölött.” (BROWN, P. 1967: 348) Tekinthetjük úgy is, mint a történelem győzelmét az eszme fölött.

Csakhogy az ókori kultúra összeomlásának, a barbár, despotikus uralkodóknak, a “sötét középkor” nyitányának a kora; amikor szinte megszűnt az írásbeliség, kiveszett a filozófia és az önálló gondolkodás szinte minden formája, nem kedvezett a szabad akaratnak, az emberek egy determinált világ biztonságába vágytak. A kereszténység különben is szüntelenül változott, korábbi arculatát szinte teljesen elveszítette. Például a 692-es Trulles-i zsinat ismételten betiltotta a hajdani őskeresztények szeretetlakomáját, az agapét.

Ebben az időben Európa elveszítette szellemi vezető szerepét, ami néhány évszázadra az iszlám világ kezébe került. A mohamedán gondolkodásban is felmerült a szabad akarat problémája. Az iszlám legrégebbi teológusai, a mutaziliták, akik a Hidzsra — 622; Mohamed futása Mekkából Medinába; az iszlám időszámítás kezdete — II. évszázadának elejétől Baszra városában szervezkedtek, úgy vélték, az isteni igazságszolgáltatás magában foglalja a szabad akaratot, ami felelőssé teszi az embert a tetteiért. Ez a tan egy rövid időre az iszlám szunnita ágának hivatalos teológiájává is vált.

A középkori egyházban Aquinói Szent Tamás találta meg az eleve elrendelés és a szabad akarat összeegyeztetésének az egyház számára legmegfelelőbb formuláját: az a hívő, aki jót cselekszik, kegyelmi állapotban hozzájárulhat saját üdvözüléséhez. A szabad akarat kérdése újból és újból felmerült. Ockham Vilmos (kb. 1285-1347) tanítványai szerint az észt és a tudatot, azaz isten adományait az eredendő bűn nem törölte el, következésképpen: megkapja az isteni kegyelmet mindenki, aki természetes hajlama szerint jót cselekszik. Maradt tehát némi kiskapu a szabad akarat számára.

Ez is sok volt azonban azoknak az eretnekmozgalmaknak, amelyek egy abszolút determinált világot láttak maguk előtt. A szükségszerűség és az eleve elrendelés tana az egyházat polgári szellemben reformálni akarók egyik fő jelszava lett. Paradox módon a polgárság a predesztináció tana révén vélte magát felszabadítani a középkori egyház által elvárt, a kegyességet állandóan szem előtt tartó életforma alól. Ha úgyis eleve elrendeltetett, hogy üdvözülök vagy nem üdvözülök, akkor akár kamatot is szedhetek; anyagi-pénzügyi, vállalkozói mivoltomban sem kell, hogy megkössön a kegyesség parancsa, hiszen úgyis eleve elrendeltetett, hogy üdvözülök-e; nem kell jó cselekedetekre törekednem, mert a jó cselekedet amúgy is “kevés az üdvösséghez”.

A reformáció mindenestül elítélte a szabad akarat fogalmát. Luther talán semmi ellen sem mennydörgött annyit, mint a szabad akarat ellen. Luther szerint a bűnbeesés után a szabad akarat lehetetlenné vált. Az ember minden cselekedete bűnös, mert azokat az önimádat vezérli. Még a jó cselekedetek is bűnösek, mert céljuk az üdvösség, forrásuk tehát ugyancsak az önimádat, az egyéni üdvözülés biztosításának gyarló vágya. Luther még az arisztotelészi etikát is elítélte, mert az azt állította, hogy a helyes neveltetés útján erkölcsi erényekre lehet szert tenni. Minden szabad akarat üres fikció: “…a szabad akarat valóban csak egy kitalálás, vagy realitás nélküli szó, mivel nem áll az ember akaratában, hogy jót vagy rosszat cselekedjék. Amint Wycliff Constanzban elítélt cikkelye helyesen magyarázza: abszolút szükségszerűségből megy végbe minden.”

A római egyház kifejezett kérésére a nagy reneszánsz gondolkodó, Rotterdami Erasmus — aki kezdetben rokonszenvezett a lutheri reformációval, de a szabad akarat kérdésében elfoglalt lutheri álláspont szembefordította vele — 1524-ben Róma kérésére egy Luther nézeteit bíráló kis művet jelentetett meg. A címe: De Libero Arbitrio (A Szabad Akaratról).

Ebben a következőket írja: “Szabad választás alatt az emberi akarat azon képességét értjük, amely szerint egy ember foglalkozhat olyan dolgokkal, amelyek az örök üdvösséghez vezetnek, vagy elfordulhat azoktól.” Az emberi felelősség elengedhetetlen feltétele, hogy az ember szabadon választhasson jó és rossz között: “Ha az akarat nem szabad, a bűn nem róható föl, mert a bűn nem létezik, ha nem szándékos.” Sőt, ha nincs szabad akarat, minden bűnért Isten a felelős.

Luther válaszának címe jellemző módon: De Servo Arbitrio (kb. A Szolgai Akaratról). Egész életében ez maradt Luther legkedvesebb írása. Az elején hosszan beszél az undorról, dühről és megvetésről, amit Erasmus műve keltett benne.  Jobb ügyhöz méltó buzgalommal védelmezi a szabad akaratot tagadó álláspontját. Azt állítja, hogy a szükségszerűség tanában olyan “komoly, létfontosságú, örök igazságról van szó, amely oly alapvető, hogy még az életünk árán is fenn kell tartanunk és meg kell védelmeznünk, még akkor is, ha az egész világ nemhogy zűrzavarba és harcba vettetik, de darabokra szaggattatik és elenyészik.”

A reformáció és a vallásháborúk zűrzavarában feledésbe merült a firenzei Akadémia tudós neoplatonistáinak — Marsiglio Ficinónak és másoknak — a gondolatvilága, akik a szabad akaratról, az emberi méltóságról és a szerelemről értekeztek.

Kálvin János — aki a vallástörténészek egybehangzó véleménye szerint a nagy reformátorok között a legkevésbé eredeti — tanainak alapja a praedestinatio (predesztináció; előzetes kiválasztás, eleve elrendelés). Az ember és a teremtmény közötti irdatlan távolság világában az ember semmivel sem befolyásolhatja tulajdon üdvözülését; Isten már előre kijelölte azon keveseket, akiket az örök üdvösségre szánt. Furcsa módon a predesztináció tana volt az a tétel, amely kellő cselekvési szabadságot biztosított az újkor emberei számára. Descartes mellett a reformáció a modern gondolkodás őse. Ha bármely determinisztikus nézetet megvizsgálunk, kisebb erőfeszítéssel is kimutathatjuk, hogy a gondolatnak ha nem is az atyja, de a nagyapja mindenképpen Kálvin János vagy Luther Márton.

Folytatása következik.