SZÁZKILENCVENKETTEDIK RÉSZ

Át kell állítanunk a váltókat – mindenféle értelemben. Meg kell keresnünk az élhető jövőt biztosító prioritásokat.

A válságjelenségek elkerülése érdekében – illetve azokra válaszul – három dimenzióban kell gondolkodnunk:

v     Magyar

v     Kárpát-medencei

v     Európai

Az első kettő voltaképpen egymástól elválaszthatatlan. Magyar népünk számára akkor lehetséges a távlatokat hordozó jövő, ha az összes kárpát-medencei nép számára lehetséges.

Az ellenségeskedés, az ellentét kölcsönösen előnytelen kapcsolat, mindig egy éppen aktuális harmadik malmára hajtja a vizet.

Véget kell vetnünk a „ki volt itt előbb?”ostoba játékának.

Ebben talán segítségünkre van az antropológia. A közelmúltban ez a tudományág helyezte új megvilágításba a Kárpát-medence történetét.

Azt gondolom, igazából mindannyian – a Kárpát-medence összes nemzete – ugyanaz a nép vagyunk, ugyanannak az egykori kőkorszaki ősnépnek az ivadékai, és mindannyian itt élünk tízezer évek óta.

A népek története nem azonos a nyelvek történetével. Erre már egyre többen hívják fel a figyelmet. Antropológiai értelemben egészen mások a rokonaink, mint a nyelvünk tekintetében. Nem is beszélve arról, hogy már László Gyula is gyakran hangsúlyozta, hogy túlságosan egyoldalúan a nyelvtudomány mentén, azon belül pedig túlságosan egyoldalúan a finnugor nyelvrokonság mentén keressük saját őstörténetünket, holott sem szellemi, sem tárgyi néprajzunk nem vezet a finnugor rokonság irányába, ráadásul az említett nyelvrokonság számos eleme egészen másképpen is magyarázható. Még a XX. század legelején az obi ugorok közt hosszabb időt eltöltő Mészáros Gyula figyelmeztetett a tudomány művelői közül elsőnek, hogy ajánlatos lenne a nyelvrokonságról alkotott véleményünket újra átgondolni.

Mára a finnugor nyelvrokonság tudományos dogmává vált, kánonná merevedett, aki bármely elemét megkérdőjelezi, arra könnyen ragasztják a „dilettáns” címkét. A közelmúltban egy európai tudós a magyar nyelvet egészen másféle nyelvrokonsági rendszerbe helyezte, azonnal össztűz zúdult rá, sőt ”dilettánsnak” nevezték, megfeledkezve arról, hogy nemzetközi hírű nyelvész doktorról van szó.

A nyelvtörténet tudománya azonban az előttünk álló évtizedekben kénytelen lesz paradigmát váltani, mert a jelenlegi nyelvrokonsági elméleteket újabban igen súlyos kritikák érték. Elsősorban régészek és őstörténészek vetették a nyelvészek szemére, hogy túlságosan messzire merészkedtek a történettudományok illetékességi területére, és ott abszurd eredményekre jutottak. A nyelvrokonságokat alátámasztó családfa-elméletek a szakemberek szerint tarthatatlanok, mert alapvető fogalmaik – mint például „őshaza”, „együttélés”,„szétválás” - az őskori körülmények ismeretében egyszerűen értelmezhetetlenek, egy-egy nyelvcsalád „ősnyelve” puszta spekuláció, az ilyen „ősnyelvek” létezése bizonyíthatatlan, ezeket történelmi képtelenségeknek kell tekintenünk.

A kritikák elsősorban az indoeurópai nyelvrokonsággal kapcsolatos elképzeléseket érték, de legtöbbjük a finnugor elméletre is vonatkoztatható.

A nyelvtudomány a közeljövőben kénytelen lesz a nyelvek keletkezésének, rokonságának alapvető kérdéseit újragondolni.

Nekünk is újra kell gondolnunk kapcsolatainkat a kárpát-medencei népekkel. Trianon hatása még mindig tart, ideje véget vetni neki.

Tehát a három dimenzió:

v     Magyar

v     Kárpát-medencei

v     Európai

Folytatása következik.