SZÁZHUSZONNYOLCADIK RÉSZ

Csaknem egy évszázada már, hogy itt a Kárpát-medencében csökönyösen mutogatjuk egymásnak a saját történelmeinket, amelyek a többiekére nem is hasonlítanak. Mások az előjelek, mások a hangsúlyok, mások az értékelések. Mintha több idősík, vagy több dimenzió létezett volna itt egyidejűleg.

Pedig csak egyetlen múltunk van. 

A jelenlegi történetírások a történelmet a jelenlegi államok nézőpontjából igyekeznek magyarázni. Ez persze csak hamis lehet. Nem létezett semmiféle Szlovákia a XII. vagy XIII. században, és nincs értelme együtt tárgyalni Havasalföld, Moldva és Erdély történetét mondjuk a XIV. században. Az ilyesmi hatalmi történetírás, és az általa festett kép mindig hamis.

A hatalom a történelemben sohasem az igazságot, hanem mindig önmaga igazolását, saját előképét keresi. Ha nem találja, könnyedén „odaérti” vagy akár oda is hamisítja.

A történetírás intézményekhez kötődik, az intézmények pedig állami infrastruktúrákhoz, vagy magáncégek birodalmaihoz. Ez is, az is csak olyan történetírást támogat, amely neki tetsző múltat igyekszik felmutatni. A sokat hangoztatott objektivitás – lila köd. A történelmet a jelenkori történetírás nem feltárja, hanem igen gyakran – alkotja. 

Egy-egy állam szemszögéből csak olyan történelmet lehet írni, aholaz állam jelenkori ideológiájának kulcskifejezései könnyedén a múltba helyezhetők. 

Így pedig a kárpát-medencei történelmek sohasem közeledhetnek egymáshoz, csak évről évre tovább távolodhatnak. Éppen úgy, ahogy Trianon óta történik. Láthatjuk, mi sül ki helyenként a közös történészbizottságok munkájából. Néha megpróbálkozunk az „okos enged” felfogással – aztán jól megnézhetjük magunkat miatta. A történelem nem alku kérdése, ahol engedményt lehetne és kellene tenni.

Valódi történelemhez csak úgy juthatnánk, ha figyelmen kívül hagynánk mindenféle állami szempontot.

Utána meg azonnal el kellene vetnünk az ideológiai szempontokat is. például az olyasmiket, mint „az elsőbbség” kérdése. Voltaképpen a jelen szempontjából tökéletesen mindegy, ki volt itt előbb. Láthatjuk is, hogy a vita sehová sem vezet. A románok például kétségbeesetten hangoztatják velünk szemben „elsőbbségi” mondókájukat, azzal mi a saját „elsőbbségi” mondókánkat szegezzük szembe, és egyik sem figyel a másikra.

Mi értelme ennek?

A románok?

Talán azt képzelik, meggyőzhetnek bennünket arról, hogy mindenben igazuk van? Utána meg csendben összehúzzuk magunkat, megtagadjuk a saját történelmünket, és/vagy nemzeti szeppukut követünk el?

Ennyi eszük lenne?

És a többiek? A szlovákok? A szerbek? Ők is ezt képzelik?

Ennyi eszük lenne?

És még emellett mindegyik külön-külön is azt képzeli, hogy képes meggyőzni a többieket arról, hogy egyedül ő látja „jól” a történelmet?

Ennyi eszük lenne?

És mi?

Talán azt képzeljük, meggyőzhetjük szomszédainkat arról, hogy egyedül nekünk van igazunk? Utána csendben összehúzzák magukat, megtagadják nemzeti mítoszaikat?

Ennyi eszünk lenne?

Voltaképpen: ki kit akar itt meggyőzni?

Senki senkit?

Akkor mi értelme?

A trianoni béke legaljasabb vonása, hogy egyáltalán nem béke.Nem is akart az lenni. Fittyet hány az etnikai szempontokra. Esélyt sem ad arra, hogy a népek valóban megbékélhessenek egymással, a feszültség stabilizálására törekszik.

Egyetlen történelmünk van, és az közös.

Folytatása következik.