Harminckilencedik rész

 Az előzőekben két igen fontos tényezővel foglalkoztam, ezek pedig a következők voltak:

• A földi civilizáció egyszeri és nagyjából egyenletes fejlődésének elve
• A profit elv szükségszerűségének, egyetemességének alátámasztására hivatott végzet-elképzelések; amelyek általában a „szükségszerűség” álnév alatt jelennek meg a modern kultúrában.

Azért kell ezekkel behatóbban foglalkoznom, mert a jelenlegi kanonizált költészet az ezek által határolt rendszer eklatáns része többértelműségével, ellentmondásosságával együtt; sőt ezek tökéletesen illeszkednek a szisztémába.

Természetesen a gondolatmenet ezen pontjánál önként kínálkozik az okság elve. Néhány igényesebb hozzászólómnak ezzel kapcsolatban azt mondhatom, hogy ezzel a szabad akaratról írott tanulmányomban elég részletesen foglalkoztam. A XX. század második felének természettudománya felszámolta az okság elvét, a kísérletek nem igazolták a modern polgári gondolkodásnak ezt az alapvető elképzelését. Ez okozta a közelmúlt filozófiai gondolkodásának egyik legnagyobb megrázkódtatását.

Emiatt egyelőre nem kívánok kitérőt tenni az okság irányába, hanem folytatom a tanulmányomat az eddigi fogalmi keretek között.

Az egyetlen földi civilizációt és többé-kevésbé egyenletes előre mutató változást, azaz haladást tételező fejlődéselv alapvetően az időbeliség fontosságára épül, attól nem választható el. Fejlődéselv és időbeliség egymást kölcsönösen igazoló fogalmak ebben a rendszerben.

A történelmi idő lineáris haladása tehát a mai ideológia értelmében a civilizáció folyamatos fejlődését is jelenti. Ennek értelmében minden dogma „kényelmes és magától értetődő” igazolást nyer. Ami időben közelebb van hozzánk, az egyben fejlettebb is – a tétel nem szorul bizonyításra, mert az időszalagon elfoglalt hely maga a bizonyíték.

A történelemben természetesen időnként nagyon nehéz érvényt szerezni a dogmának. Emlékszem, mennyit izzadt a tanárunk annak idején, amikor azt állította nekünk, hogy a kora középkori állam, társadalom és gazdaság – fejlettebb az ókorinál. Ehhez hajuknál fogva előrángatott elméletek kellenek, amelyek igazságtartalma automatikus kételyeket ébreszt. Magától értetődően szükség van ehhez a végzetelv bevonására is – különben az egész izzadsággal összetákolt koncepció szétesik.

A történettudomány az utolsó évtizedekben nagyon határozottan ebbe az irányba nivellál; a legtöbb esetben nem az események pontos lefolyásának tisztázását, nem is a tények megállapítását, vagy a valódi összefüggések tisztázását tekinti feladatának, hanem azt, hogy lehetőleg minél több múltbeli eseményről „bebizonyítsa”, hogy az „szükségszerűen” következett be.

Magyarország és a magyar kultúra vonatkozásában ennek igen kemény és kellemetlen politikai vonzatai is vannak, még hozzá nem is egyféle. Nagyon eltérnék a tanulmányom témájától, ha ezek taglalásába bocsátkoznék, csak jelzem: számos különféle, gyakran egymással ellentétes cél érdekében folyik ilyesféle játszadozás. Sajnos olyan is van közöttük, amelyik éppenséggel a magyar függetlenséget kérdőjelezi meg a „szükségszerűség” jegyében. Az állandóan harsogó „deheroizáció”, nagy történelmi alakjaink semmibe vétele, múltunk értékeinek, a magyar kultúrának a kétségbe vonása csaknem naponta előfordul. A jelenség nemcsak egyszerűen a jelen magyar világ komprádor törekvéseinek szánalmas önigazolása; sokféle idegen, a magyar kultúrával és a magyarság érdekeivel ellentétes törekvés igyekszik ezen az úton ideológiát gyártani magának. A velünk ellenséges szomszéd nacionalizmusok másfél évszázada ebből a forrásból szerzik be a puskaport.

Az időbeliségnek, mint a fejlődés bizonyítékának ódiumát kiterjesztették minden történeti stúdiumra.

Egyebek közt a költészetre is. Innentől érdekes a számunkra.

A jelenlegi kanonizált költészet „fejlettségének” egyetlen bizonyítéka: az időbeliség; hogy ezen elv értelmében pusztán amiatt, mert időben későbbi, „fejlettebb” az összes megelőzőnél.

Más formula hiányában igen nehéz lenne bizonyítani, hogy a jelenlegi posztmodern költészet bármilyen téren is fejlettebb volna a megelőző korok magyar lírájánál. Más probléma is van itt: voltaképpen sem poétikai, sem eszmetörténeti, sem filozófiai értelemben nem vezet út a korábbi költészettől a posztmodernhez. Áttételesen sem.

Igazság szerint nemcsak a posztmodernről, hanem a megelőző irányzatok némelyikéről is el lehet ezt mondani. A XX. század hivatalos magyar irodalomtörténete feltűnően egyoldalú, magát az egyoldalúságot kanonizálja, sajátos beszűkülésnek állítja be, és ez a beszűkülés már törvényszerűen fut a ma uralgó irányzathoz. Számos mai kiadónk él abból, hogy „felfedez” olyan alkotókat, akiknek a teljes életművük hivatalosan apokrifnek számít.

El is jutottam még egyszer ahhoz a fogalomhoz, amellyel korábban már foglalkoztam, közben tettem egy széles kört. Igazából nehéz a kérdést nem efféle spirál alakban megközelíteni. Az említett fogalommal korábban más aspektusokból foglalkoztam, most pedig meg kell említenem, hogy ez a jelenlegi posztmodern „fejlettségének” és értékének újabb bizonyítéka; maga a kánon, annak léte.

Ez természetesen problematikus. A kánon sohasem bizonyíthatja a kanonizált művek vagy fogalmak értékét. Sőt. Az elmúlt korok kánonjai nemcsak gyökeresen eltérő értékeket szentesítettek, mint a jelenlegi kánon, hanem sok olyat is, amit a jelenben semmiféle oldalról nézve nem találunk értékesnek. Az irodalom története éppen azt mutatja, hogy a kanonizálás szempontjai többnyire nem a valódi értékek mentén haladtak.

Hogyan lehetne mégis megőrizni a kánont, hogyan maradhatna fenn a posztmodern és az általa fémjelzett értékstruktúra?

A posztmodern a jelen pillanatban – saját struktúráján kívül – a következők támogatják:

A kánon erőteljesen, gyakorlatilag minden más irányzat kizárásával.

Kiderült, hogy a kánon törékeny. Manapság kezd darabokra hullani. A nyomában új kánonok keletkeznek. Nem is egy.

Támogatja a fejlődésről szóló koncepció, illetve az azt alátámasztó időbeliségi szempont is; pusztán amiatt, mert időben közelebb esik hozzánk; ilyen értelemben a jelen mindig előnyt élvez a múlttal szemben.

Ez is törékeny, ráadásul átlátszó is.

Támogatja ezen kívül a társadalomban meggyökeresedett jellegzetesen újkori és polgári végzet-elv, amely az előzőekkel összhangban van; azokkal egymásra vannak utalva.

És – ez is kevés. Ettől még a király alsónadrágban van. Önmaga, az úgynevezett fejlődés – az időbeliség mechanikus folytatása – magától porrá zúzhatja az egész tákolmányt.

Mi kellene még a posztmodernnek?

Hogy megálljon a világ.

 Éppen erről szól Fukuyama korábban említett hírhedt könyve. Hogy a jelenlegi piacgazdaság a történelem vége, nincs hová tovább fejlődni.

Szomorú kórkép. A fejlődés ideológiájával táplálkozó társadalmi rendszer fennmaradása érdekében kénytelen koplalásra ítélni önmagát, azaz tagadni a további fejlődés lehetőségét.

Ennek tükre a jelenlegi posztmodern.

Álljon meg az idő, érjen véget a fejlődés, ha másképpen nem, legalább jöjjön el a világvége.

 Minden más esetben pusztulásra van ítélve a jelenlegi szisztéma, és benne a posztmodern. És nem valami véres, vad öldöklő pusztulásra; csak arra, hogy kineveti, felfalja az idő, hogy túllép rajta a történelem, hogy emberibbet, jobbat állít a helyébe.

Mi azonban másképpen vélekedünk. Nekünk nem a posztmodern fennmaradása, hanem a költészet megújítása, a líra formáinak és témáinak jogaiba való visszahelyezése a célunk.

Folytatása következik.