Százharmadik rész

A költőnek önmagával szembeni felelőssége voltaképpen mindig egybeesik az emberiséggel szembeni felelősséggel, révén a mindenkori Lírai én – a versben beszélő költői egyes szám első személy – a magánéleti önmagánál sokkal hangsúlyosabban az emberiség képviselője. Ezért sem azonos a költői én a költő magánéleti énjével.

Az emberiséggel való azonosulás korántsem jelentheti a mindenkor divatos kozmopolita jelszavak puszta ismételgetését, mert azok a konkrétság teljes hiánya miatt mindig nélkülözik a valódi mélységet, és a gyakorlatban általában valamilyen ideológia közvetlen vagy közvetett szolgálatában állnak.

Az emberiséghez való tartozás a konkrét közösségekkel való azonosuláson keresztül valósulhat meg hitelesen, az egyetemes emberi erkölcs alapjaiban való gondolkodással és az emberiség morális egységének tiszteletben tartásával.

A személyes felelősség mértéke egyben a költői tehetség megvalósulásának egyik alapvető mércéje is. A költői alkotóerő nem valami elvont, misztikus adomány, az ihlet sem a túlvilági szellemek, és nem is a kábítószer hozadéka. A felelősség két igen fontos alappillére a költői bátorság és a költői őszinteség.

Bátorság és őszinteség a költészetben voltaképpen ugyanazon dimenzióhoz tartozik. Nemcsak arról van szó, hogy az egyetemes emberi erkölcs alapjain állva merni kell vállalni a lírában olyan hiteles tartalmakat, amelyeket a mindenkori hatalom üldöz, vagy a mindenhatónak tűnő média apokrifnak nyilvánít. Ez bátorságnak és őszinteségnek voltaképpen csak külső oldala. Megkerülni azonban ezt sem lehet. Mindenki, aki a leghétköznapibb csasztuskagyártáson vagy rigmusfaragáson túljutott, előbb vagy utóbb kénytelen szembesülni azzal a felismeréssel, hogy a közélet leghangosabban szóló dalai hamisak, hogy az igazság valami egészen más. Ez első pillanatban „csupán” bátorság és őszinteség próbájának tűnik, lassan kiderül azonban, hogy a költői nagyság egyik legfontosabb próbaköve. Nem válhat abból jelentős költő, aki az igazságot nem vállalja.

Aki anyagi érdekből vagy egyszerű gyávaságból úgy dönt, hogy csendre inti a saját lelkében megszólaló kategoricus imperativuszt, és vállalja a hamis nóták zengedezését, voltaképpen elárulja a költészet küldetését. Ebből a típusból minden korban akad, a zömük megreked a középszerben, vagy alább, de ezek közül kerül ki a mindenkori hatalom sok kedvence is a kitüntetett, díjazott, koszorúzott, ajnározott poéták jelentős része is. A magyar líra utolsó másfél századából is sorolhatnánk ilyen, a saját korukban hivatalosan egekig magasztalt költőket, akikre ma már az irodalomtörténészek is alig emlékeznek.

Ennél sokkal gyakoribb eset a semmitmondás valamelyik változata, a feladatok megkerülése. Voltaképpen ehhez sorolható a költői küldetés létezésének a kétségbe vonása is. Minden korszak jelentéktelen költőinek zöme ebbe a csoportba tartozik.

Az anyagi, hatalmi vagy egyéb érdekből, esetleg puszta gyávaságból fakadó küldetésmegtagadás a költői tehetség feláldozása valamiféle lírán, irodalmon és művészeten kívüli szempont oltárán.

Következetesség nélkül nincs igazi költő. A költői személyiség akkor következetes, ha ragaszkodik a tehetségének kibontakoztatásához, amely a bátorság és őszinteség tudatos vállalása nélkül nem lehetséges. A következetesség akkor is hiányzik, ha az egyén „esztétikai” vagy annak tűnő indoklást kohol a lírai küldetés mellőzésének vagy megkerülésének indoklására.

A költői tehetség nem misztikus adomány, nem valami alaktalan lírai daimón, és nem is a puszta genetika teremti. A költői tehetség személyes adottságok és hajlamok kereszteződésében keletkezik a szívós, kitartó munka eredményeképpen. Nem születéstől adott, nem végzetszerű, és nincs „génje”. A költői tehetség az érdeklődés a személyes hajlamok, célok és a kristálytiszta emberi erkölcsi alapállás minőséggé fejlődése az alázat, a szorgalom, a személyes fegyelem és a tömérdek munka segítségével.

Folytatása következik.