Hatvanhatodik rész

Ezen a ponton érthetjük meg, hogy a fejétől bűzlik a hal. Magában az esztétikában kell olyan ellentmondásoknak, tévedéseknek lenniük, amelyek lehetővé teszik, hogy az esztétikai minőség álneve alatt oly sok vitatható jelenség rejtőzhessen.

A problémákat a huszadik századi művészet történetének számos epizódja jelzi. a kifejezés-elmélet lényege talán abban merül ki, hogy a vitatott képzőművészek egyike „depressziót fejez ki”, a másik halálfélelmet „fejez ki”, a harmadik meg éppenséggel „az élet értelmetlenségét fejezi ki”? Ennyire egyszerű volna és ennyire felszínes?

Az elvek ilyen „értelmezésével” bármilyen tárgy műalkotásnak fogadtatható el, de éppilyen tetszőlegesen meg is tagadható bárminek a műalkotás-mivolta.

Komolyan senki sem gondolkodott még el azon, miféle műalkotás az, amelytől a közönség zöme őszintén idegenkedik. Egyetlen kanonizált „zseni” véleménye miért lehet mérvadó a közönség sok ezer jó szándékú tagjával szemben? Vagy nem is pusztán erről van szó? Hanem arról, hogy az infrastruktúrává szervezett sznobizmus ízlésdiktátor szervezete egyfajta művészet-papságként, vagy kvázi művészet-egyházként helyezkedett művészet és közönség közé, és magának vindikálja a jogot annak eldöntésére, hogy mi tekinthető minőségi művészetnek, és mi nem?

Dilettáns játszadozássá fajult a gyakorlati esztétika? A művészet valódi küldetésével szemben merőben közömbös elvek és „értékek” mentén rajzolódik ki korunk hivatalos művészetfelfogása?

 Valami ilyesmit kell feltételeznünk.

Különben aligha volna értelmezhető a merőben skolasztikus jellegű vita például arról, hogy műalkotásnak tekinthető-e egy WC-ülőke. Vajon attól műalkotás-e, hogy neves művész alkotója elhelyezte a tárlaton saját alkotásaként? Vajon műalkotásnak tekinthető-e a többi azonos gyártmányú, a kiállítottal minden tekintetben tökéletesen egyező WC-ülőke, is, vagy csak az, amelyet a sztárművész kiállított? Egyáltalán, kit tekinthetünk alkotónak? Az ülőke tervezőjét? Kivitelezőjét? A művészt, aki kiállította? Mitől alkotó ő, és mi az alkotás?

Valóban attól lesz valami műalkotás, hogy egy kanonizált művész annak nyilvánítja? Nem valami sokkal mélyebb és lényegibb kapcsolatot kellene keresnünk műalkotás, alkotó, közönség és az emberiség között?

A WC-ülőke attól, hogy „alkotója” a neve alatt szereplő műalkotásként a tárlatán elhelyezte, esztétikai értékét tekintve most már egyenértékűvé vált Michelangelo, Donatello vagy Canova bármelyik alkotásával?

Nem lehetne ilyen és ehhez hasonló kínos kérdéseket feltenni, ha minden rendben volna az esztétikai érték körül.

Ezek után már azon kellene csodálkoznunk, ha a költészetben minden rendjén volna. Vajon egy, a nyolc-tízhónapos gyermek gügyögésével (sem) egyenértékű szöveg tüstént jelentős lírai értékké válik, ha X kinevezett és kanonizált költő írja, de silány szótaghalmaz marad, ha egy ismeretlen követi el? Szerveződhet, épülhet ilyen „elvek” mellett komoly költészet?

Mi a leggyengébb pontja ennek az esztétikai relativizmusnak?

Az idő. Semmi sem marad érték attól, hogy valamely kor kulturális hatóságai annak nyilvánítják.

Folytatása következik.