A keddi SF-novellák első sorozata a múlt kedden a Múmiák című írással lezárult. Huszonnégy vadonatúj SF-novella született – huszonnégy héten át.

A blogjaimon hozzászólás formájában, valamint magánban igen sok kiváló kritikai észrevételt kaptam – mindet hálásan köszönöm. A legfontosabb típushibára szinte mindenki felhívta a figyelmemet, de ezen kívül is nagyon sok fontos javaslat érkezett. Sejtem is a legfontosabb hiba okát, türelmes és elmélyült munkával lehet kijavítani.

A novellák megszületésének folyamata számos sajátos élménnyel szolgált. A legfélelmetesebb – egyben a legérdekesebb – mindig az volt, amikor hétfő hajnalban a szokásos reggeli bumlibuszon szundikálva rádöbbentem, hogy adott körülmények között és adott idő mellett a vasárnap este kifundált novellát lehetetlen megírni.

Mindig ez volt a novella genezisének legfontosabb pillanata. A leküzdhetetlen nehézségek, a lehetetlen, megvalósíthatatlan feladat tudata. Van ebben valami csodálatosan felemelő is, de hogy félelmetes, tagadhatatlan…

Ez néha csaknem átcsapott a fizikai valóság területére. Például akkor, amikor néhány esetben hétfőn alig 1-2 oldal készült el, kedden pedig csak 20 óra után tudtam folytatni a novellát (“De nyugszik immár csendes rög alatt”).

Az ellenpélda természetesen az, amikor már hétfőn a munkahelyemen, alkalmi lyukasórán is a novellát írtam (Vizsgadolgozat).

Hogy megírás közben is mekkora örömet szerzett némelyik, arról talán nem is kellene beszélnem (Az Effington-kézirat, Kiberotika).

Arról csak néhány esetben érdemes beszélni, mikor miből pattant ki az ötlet. A huszonnégyből tizenkilenc novella ötlete a vasárnap este 22 órai cigi közben született, ezek forrása vagy teljesen belső, vagy számomra kielemezhetetlen.

A másik öté azonban nem.

Egy született váratlan olvasmány, egy blogbejegyzés hatására (A nagy madár). A szerzőnek szóltam is, hogy másnap ebből novella lesz, ő pedig kitette a blogjára.

Határozott külső javaslatra szintén egy született (Ó idők, ó erkölcsök). Ez is felkerült a javaslattévő oldalára.

Egy készült szóbeli kérésre (A Hazugság Múzeuma), egy barát által megadott címre (A tökéletes másolat), egy pedig hozzászólás nyomán (Saint Germain gróf).

Csupán egy olyan akad közöttük, amelynek témáját – számos íróanekdotához hasonló módon – megálmodtam (Az éjféli vonat).

Igen sok olyan van közöttük, amelyiken nyomot hagytak napi elfoglaltságaim, a mindennapi munkám, az olvasmányaim – de ez a dolgok rendje.

Természetesen már vannak elsődleges elképzeléseim arról is, melyik hogyan valósította meg az előzetes elképzelést; melyek a jobbak, és melyek a gyengébbek. Az is rendjén való, hogy már ebben a fázisban is akadnak közöttük kedvenceim (Gömbszínház).

Sok órányi élvezetes munkám lesz még velük.

Természetesen nagyon kellemes elfoglaltság lesz annak számba vétele, átgondolása, melyek is azok a novellatípusok, amelyek igazából közel állnak hozzám.

Korábban elmondtam: csak akkor írok SF-novellát, ha a téma sírva könyörög érte. Persze minden téma sírva könyörög a neki megfelelő irodalmi forma után, témából meg van temérdek; töredékét sem meríthetjük ki soha. Érdemes elgondolkodni róla; milyen temérdek, SF-zsánert vagy SF-szemléletet igénylő téma bujkál bennünk.

Még korábban Vásárhelyi Lajos mondta az egyik – a sorozatba még nem tartozó – SF-novellámra, hogy hosszabban kellene vagy lehetne kidolgozni.

A nagyepikai jelleg sok esetben tagadhatatlan. Némely esetekben ennek le is kell majd vonni a konzekvenciáit. Másutt viszont egyszerűen arról van szó, hogy eme valós vagy látszólagos nagyepikai jelleg az SF-zsáner egyik kísérőjelensége. Kulturális alap nélkül nincs SF; az író bevezetheti világába az Olvasót zseniális szűkszavúsággal is, terjengősebben is – de mindenképpen meg kell tennie. A szereplőknek és az epikai alapszituáció egyes szegmentumainak szükségük van kapcsolatrendszerre, miliőre; különben a novella lóg a levegőben. Nagyepikában ez sokkal kényelmesebb, a kisepikának meg rejtett nagyepikai jelleget kölcsönöz.

Folytatom.