Fritjof Capra, osztrák származású amerikai elméleti fizikus és filozófus arra a következtetésre jutott, hogy a modern természettudomány eredményei alapjaiban döntik meg a Descartes Cogito-jából származó kartéziánus, nyugati világnézetet, mert az elkülönült dolgokból és jelenségekből álló hagyományos világkép helyett a Világegyetem alapvető egységét erősítik.

Ezen túlmenően úgy véli, “…a modern fizika olyan világképhez vezet, amely nagyon hasonlít bármely kor és kultúra misztikus hagyományához.” (CAPRA, F. 1990: 24-25) Magyarul megjelent műve bevezetőjében Niels Bohr is nagyon hasonlóképpen ír: “Ha az atomelméleti tanítás párhuzamait keressük, azokhoz az ismeretelméleti problémákhoz kell visszanyúlnunk, amelyekkel már Buddha és Lao-ce is szembekerült, amikor megpróbálták harmóniába hozni helyünket a lét nagy színjátékában, amelyben hol mint nézők, hol mint szereplők veszünk részt.” (BOHR, N. 1984: 11.)

Hasonló következtetésekre jutott Julius Robert Oppenheimer is: “Az emberi megismerésről vallott általános elképzeléseink…amelyeket jól illusztrálnak az atomfizika területén tett felfedezések, nem is olyan ismeretlenek, rendkívüliek vagy újak. A mi kultúránkban is már nagy múltra tekintenek vissza, de a buddhista és hinduista gondolkodásban kezdettől fogva központi szerepet játszottak. Újnak vélt elképzeléseink nem egyebek, mint az ősi bölcsesség példái, igazolásai és finomításai.” (idézi: CAPRA, F. 1990: 22)

A keleti misztika és a modern természettudomány eredményei közötti analógia Werner Heisenbergnek is feltűnt: “A háborút követően a japán kutatók kiemelkedő szerepet játszottak az elméleti fizika területén. Ez arra utal, hogy létezik valamilyen kapcsolat a távol-keleti filozófiai gondolkodás és a kvantumelmélet filozófiai alapja között.” (idézi. CAPRA, F. 1990: 23) Ennek valószínűleg az az oka, hogy az elkülönült dolgokkal és jelenségekkel operáló nyugati gondolkodással szemben mindenféle keleti misztika szervesnek, egységesnek látja a mindenséget. “A keleti misztikusok szemszögéből minden, az érzékszerveinkkel észlelt dolog és esemény összefügg egymással, hiszen mindegyikük ugyanazon abszolút valóság különböző megnyilvánulási formája. Az, hogy az észlelt világot előszeretettel felosztjuk individuális és elkülönült dolgokra, és hogy magunkat is általában elkülönült egóként tapasztaljuk, nem más, mint méricskélő és kategorizáló gondolkodásmódunk keltette illúzió.” (CAPRA, F. 1990: 29)

A buddhisták a tudatlanság és a zavart elme megnyilvánulásának tartják a dolgok sokaságát; szerintük rögtön eltűnik, mihelyt az elme lecsillapul. A keleti filozófiák szerint semminek sincs állandó természete, minden örökös változásban van; a kozmosz részekre nem osztható, élő és szerves valóság. Ez igen közel áll korunk legnépszerűbb tudományának, az ökológiának a gondolkodásmódjához — talán ezért is lett a keleti filozófiai gondolkodás napjainkban ennyire népszerű. A keleti gondolkodás a lexikális műveltséget másodlagosnak tekinti, szerinte a valódi tudás a valóság nem-intellektuális megtapasztalása. Abszolút tudásra, tehát időtlen tudásra vágyik. Arra, amit Jean-Paul Sartre a következőképpen fogott fel: “A tudás kezdetét keresni annyi, mint azt állítani, hogy az időbeliség alapja éppenséggel az időtlen, és hogy a történeti személy igenis kiragadhatja magát a történelem hatalmából, deszituálhatja magát, és a lét közvetlen szemlélete révén újra meglelheti alapvető időtlenségét.” (SARTRE, J. P. 1976: 301.)

A keleti misztika híve valóban lehetségesnek tartja a valóság ilyetén megtapasztalását — de nem a racionális tudatállapotban. Hogy a hétköznapi éber állapoton kívül egyéb tudatállapot is létezik, az mindannyiunk számára tapasztalati tény: ilyen állapot az alvás. Szintén a hétköznapitól eltérő tudatállapot a hipnózis. Ennek mibenléte — bár a gyógyászatban már eléggé széles körben alkalmazzák — elméletileg még mindig kérdéses. 1968-ban az amerikai J. F. Chaves kifejtette a “hipnotikus állapot” elméletét (hypnotic state theory), amely szerint a hipnózis az ébrenléttől és az alvástól egyaránt különböző, megváltozott tudatállapot. Az elmélet nem nyert általános elfogadást, bár Chaves ellenfelei nem voltak képesek megfelelőbbet kidolgozni. A keleti misztika meditációjának tudatállapota azonban nem alvás, és nem is hipnózis. Mircea Eliade így ír erről: “…nem szabad e tudatállapotot egyszerű hipnotikus transznak tekintenünk. Az ind “lélektan” ismeri a hipnózist, és egy alkalmi és átmeneti összpontosításnak tulajdonítja. …Az a tény, hogy az indiaiak nem tévesztették össze a hipnózist a jóga transzállapotával, világosan kiderül például a Mahábhárata egyik részletéből…” (ELIADE, M. 1996: 105)

A meditáció állapota valami más. Alvás és ébrenlét közötti egyfajta ellazult állapot. Elvileg számos ilyen tudatállapot lehetséges. William James, a modern kísérleti pszichológia egyik alapítója: “Köznapi, éber tudatunk, amelyet racionális tudatnak is nevezünk, csupán a tudat sajátos állapota. Emellett azonban még számtalan más lehetséges tudatállapot is létezik, amelyeket hártyaszerűen finom válaszfalak különítenek el egymástól.”. A meditáció gyakorlata az utóbbi évtizedekben a mi kultúránkban is rohamosan terjed, egyre több területen alkalmazzák — sikerrel.

Mircea Eliade érdekes összefüggést lát a jóga meditációja és a pszichoanalitikus meditáció között, de az előbbit tekinti értékesebbnek: “Az összehasonlítás csakugyan elvégezhető — néhány fönntartással, amelyek egyébként mind a jóga mellett szólnak. A pszichoanalízistől eltérően a jóga nem pusztán a libidót látja a tudatalattiban. Voltaképpen a tudatot és a tudatalattit összekapcsoló körforgást tárja föl…” (ELIADE, M. 1996: 67) A jóga javára szóló különbség nem meglepő; mivel a pszichoanalízisnél lényegesen hosszabb múltra visszanyúló gyakorlatról van szó. Minden meditáció felfogható olyan összpontosító gyakorlatnak, amelynek célja a tudatot hétköznapi racionális állapotából egyfajta intuitív állapotba átállítani. A koncentráció egyben a pillanat megragadásának, az egyénnek önmagával való teljes azonosulásának is eszköze. A hatodik zen pátriárka, Hui-neng szerint: “Az abszolút béke a jelen pillanatában rejlik. Noha ebben a pillanatban van, még sincs határa, és ebben áll az örökké való öröm.”

A legfejlettebb tudományok figyelmét a keleti misztika elméletei és gyakorlatai az utóbbi évtizedekben vonták magukra. A meditáció több tudomány kutatásainak is a tárgyát képezi. Világunk gondolkodásbeli megosztottságára nagyon is jellemző, hogy a modern természettudományoknak továbbra is csak tegnapi vagy éppen tegnapelőtti állapotát és megállapításait érzékelő egyéb tudományágak képviselői vagy a nagyközönség egy része ma is válogatás nélkül, csökönyösen elvet mindent, ami a száz évvel ezelőtti szemszögből “babonának” tűnik; miközben például Carl Friedrich von Weizsacker professzor költséges kísérleteket folytat a kundalíni-erő (a jógik szerint a meditáció által képződő energia) kutatására, a vidéki klinikai pszichológusok elektrosokkal “kezelik” a neurózisokat. Az intuíció fogalmát leginkább Henry Bergsonhoz szoktuk kapcsolni. “Intuíció a neve annak az intellektuális megérzésnek, amellyel valamely tárgy belsejébe helyezzük magunkat, hogy megtaláljuk azt, ami abban egyetlen és kifejezhetetlen. Elemzés (analízis) pedig az az eljárás, mellyel a tárgyat már ismeretes, tehát más tárgyaknál is meglévő elemekre vezetjük vissza.”

Közismert, hogy a tudományos felfedezésekben milyen nagy az intuíció jelentősége. “Einstein maga írta le, hogy nem a legkülönbözőbb megfontolások rendkívül alapos kombinációja útján jutott egyes úttörő tudományos felismerésekre. A természettani problémákat gondolatban annyira leszűkítette, amennyire csak lehetett. Aztán elfelejtette az egészet, nem törődött vele többet, hanem átengedte a tudatalattijának. Napokkal vagy hetekkel később, sőt ez olykor évekig is eltarthatott, hirtelen feltámadt benne a nagy ötlet. Tudattalan énjének bölcsessége ajándékozta meg az intuícióval.” (FREITAG, E. F. 1995: 26.) Jones Salk, a gyermekbénulás elleni oltóanyag felfedezője a következőt mondta: “Az intuíció olyasmi, aminek még nem értjük a biológiáját. Reggelente mégis mindig izgatottan és kíváncsian kelek, intuícióm vajon ma mit fog felszínre dobni ajándékként, ahogy a tenger mélye teszi. Így dolgozom. Bízom a megérzéseimben, rájuk hagyatkozom. Az intuíció a munkatársam.” Az intuíciónak azonban nem a tudományban, hanem a művészetben van a legnagyobb jelentősége.

A fizikusokat óriási megrázkódtatásként érte, hogy olyan alapvető fogalmakat kellett újraértékelniük, mint idő, tér, anyag, ok, okozat, stb. Az élmény Albert Einsteint is mélyen megrázta: “Hiába igyekeztem ráilleszteni a fizika elméleti alapjait erre az újfajta ismeretre, minden igyekezetem teljes kudarcba fulladt. Mintha kihúzták volna a lábam alól a talajt, és nem maradt volna semmiféle szilárd alap, amire építkezni lehetne.” (idézi: CAPRA, F. 1990: 64) Ezt érezte a tudós, aki felfedezte, hogy a tapasztalatokkal ellentétben a tér nem háromdimenziós, az idő pedig nem különálló entitás, hanem egymással szorosan összefüggve négydimenziós kontinuumot alkotnak, a téridőt. A klasszikus fizikában korábban egy tárgy fogalmát a szétrombolhatatlan anyagi szubsztancia fogalmával kapcsolták össze, a relativitás azonban megmutatta, hogy a tömegnek az anyaghoz semmi köze sincs, hanem az energia egyik megjelenési formája. A fizikusok manapság képesek tiszta energiából anyagi részecskéket létrehozni — ha úgy tetszik: teremteni. A modern fizika kénytelen a világegyetemet dinamikus, feloszthatatlan egésznek tekinteni. Érdekes módon a korábbi évtizedek híres pszichológusa sem mondott mást: “A világ valamennyi jelensége összefügg egymással. Minden hatás kölcsönhatás, egyvalamely jelenség bármiféle változása visszatükröződik valamennyi többi jelenségben, s maga is reakció a rá ható más jelenségek változására.” (RUBINSTEIN, Sz. L. 1962: 15.) Láthatjuk, hogy a modern fizika pontosan ugyanerre a következtetésre jutott.

Folytatása következik.