Tizedik rész

A mindezt kísérő szabadság-demagógia egyre kevesebb embert téveszt meg. A kelet-európai létező szocializmusok lebontása átmenetileg növelte ugyan a liberális elvekben vakon bízó emberek számát, de azóta már évtizedek teltek el, a kiábrándulás egyre mélyebb.

A világot uraló (vagy uralni vágyó, hiszen ez korántsem egyértelmű) gazdasági rendszerek szeretik önmagukat valamiféle szükségszerű struktúrának láttatni; azaz a jelenlegi világhelyzetet a bőszen tagadott Isten helyett valamiféle materiális végzet által eleve elrendelt és kikerülhetetlen, valamint meghaladhatatlan szituációnak feltüntetni. Sőt többnek: az emberi lehetőségek határának. A tökéletes és felülmúlhatatlan gazdasági-politikai rendszernek. A történelem végének. Éppen úgy, ahogy az amerikai Fukuyama írta fentebb említett, Jacques Derrida által joggal kifogásolt, buta könyvében.

A világot irányító érdekcsoportok célkitűzései a lehetőségeikhez mérten kimondottan sivárnak mondhatók. Olyanok, akár a szélviharban a madárijesztő; ahogy a globalizációs propaganda mind több eleme válik hiteltelenné, annál inkább kitűnik nyers értelmetlenségük, halott mivoltuk. Kulturális háttérként egyre kevésbé bízhatnak a hagyományos erkölcsi értékeket felmutatni akaró művészetekben; inkább valami olyasmire van szükségük, ami csökött ellenkultúra jellegével nem képes a társadalmat integrálni, inkább szubkultúrára hasogatja, mert maga is csupán törékeny szubkultúra – aminek sem tiszteletet parancsoló tradicionális alapja, sem pedig komoly tömegbefolyása nincs.

Valamikor – ahogy ezt Derrida is taglalja – a multinacionális finánctőke irányítói jobboldali gondolkodású emberek voltak, és a világban is a jobboldaliságot támogatták. A Szovjetunió bukása utána azonban ennek már nem volt többé tartalma. „Magasabb körökben” a jobb- és baloldaliság különbsége elmosódott, mindkettő puszta címkévé vált. A létező szocializmus összeomlásával a baloldaliság célja, értéke, mibenléte amúgy is megkérdőjeleződött, a baloldali értékek válságba kerültek. Ekkor derült ki a globalizáció haszonélvezői előtt, hogy számukra micsoda felmérhetetlen tartalékokat rejteget a baloldaliság. Az egykori proletár internacionalizmus és a nemzetköziségre apelláló antinacionalizmus mára megmaradt, eltorzult csökevényei hasznos fegyvernek ígérkeznek a lokális kultúrák, a nemzeti értékek és a hazafiasság elleni harcban, eleve nemzetköziségre épülő, globális kitekintése pedig még némi „filozófiai” természetűnek tűnő látszatfölényt is biztosít ezekkel szemben.

A globalizáció multinacionális finánctőke által preferált szerepében a baloldaliság már nélkülözhetetlen. A liberalizmus aktuális változatával összeházasítva mára ez vált a multinacionális finánctőke vezető globalizációs ideológiájává.

Különösen szerencsés a globalizációs ideológia számára, hogy az irodalmi kánon mindig is baloldali természetű volt. Régebben akadt ugyan másféle kánon is, nemzeti kánonok elsősorban, de azt – mivel politikai értelemben kompromittálta magát; vagy eleve kompromittáltnak tekintették-  a baloldali kánonok mára régen elgyőzték, megsemmisítették, bedarálták. Helyenként a nyomait is eltüntették. Az irodalomtörténetek – főleg Kelet-és Közép-Európában – erősen féloldalasak lettek, hiszen egyedül a kánon által (utólag) szentesített szerzők, művek és irányzatok kapnak bennük helyet, úgy tűnik, mintha a kánontól eltérő szemléletű irodalom semmiféle értéket nem produkált, mintha nem is létezett volna. Egyszer majd újra kell írni emiatt a XX. századi magyar irodalom történetét is, mert a kánon mára már kimondottan akadályozza a tisztánlátást.

Az úgynevezett posztmodern elvek kapóra jönnek a multinacionális finánctőke számára, hiszen az általuk megvalósított kanonizált irodalom és költészet neki több mint ideális; az egyedüli olyan globalizált „elitkultúra”, amelyre támaszkodhat, ami a célkitűzéseinek pompásan megfelel.

A nyeregbe került posztmodern pedig éli a maga eléggé szűk kitekintésű életét folyóiratok, díjak, protokolláris rendezvények és kiadások körül; a nemzetközi kapcsolatok miatt ezt a dohos kis kalickát tágasnak képzelve nem veszi észre – vagy nem akarja észrevenni, hogy a világban voltaképpen valódi funkciója, küldetése nincs. Legalábbis valódi nincs. Bornírt kis világában jelentősnek érzi magát, és segít ideológiai falat vonni minden mással, minden igazi kultúrával szemben.

Meglepően sok energiát pazarol védekezésre, legfőképpen a dilettánsok elleni harcra. Egész mai esztétikánk egyik alapkérdése, hogy voltaképpen ki a dilettáns, kit is kell annak tekinteni. Régi korok meghatározásaival (látszólag) nem sokra megyünk, hiszen manapság éppen a kanonizált, koszorús-díjas költőink és íróink élnek és viselkednek úgy, ahogy a régebbi literátorok a hatalomnak farkát csóváló, előkelőségek és pénzemberek körül törleszkedő, díjak körül tolongó, belterjes kis világban hangosan kukorékoló dilettánsokat jellemezni szokták.

Természetesen nem véletlenül pözsög annyit a posztmodern kánon a „dilettánsok” ellen, oka van a félelemre, fél is az általa dilettánsoknak nevezett íróktól és költőktől, mint ördög a tömjénfüsttől.

Le kell szögeznem: a posztmodern kánonnak, és képviselőjének, a szürke posztmodern tömegben hemzsegő költőnek és írónak a valódi dilettánssal semmi baja sincs. Különösen a gazdaggal nincs. Az ilyenek alapítják a díjait, ösztöndíjait, pénzelik gyors egymásutánban sorjázó, valódi közönség nem olvasta köteteit, semmi jelentősről sem szóló útjait, egyesületeit, támogatják külföldi megjelenéseit, hálásan hasra esnek előtte – vagy a vendégeiknek mutogatják, mint valami különleges vadállatot.

Voltaképpen a szegény dilettánssal sincs baja a posztmodern kánonnak, sem a posztmodern költőnek. Az ilyenek alázatosan autogramot kérnek, esetleg fárasztják a költőt vagy a szerkesztőt gyöngécske írásaikkal, a ledorongoló kritikától megsértődnek – aztán előbb vagy utóbb elnémulnak.

Ők alkotják a posztmodern második és harmadik vonalát. Ez önmagában még nem is volna kellemetlen, hiszen minden korábbi korszakban megvolt a költészet minőségi elvű hierarchiája, és az élvonalbeli költők nem szokták lenézni gyengébb társaikat, tudván, hogy fontos és időnként nélkülözhetetlen részei ők is az irodalmi életnek. A posztmodern esetében ez már nem teljesen így van, hiszen a kevésbé tehetséges költők gyengébb művei ugyanazon elvek szerint épülnek fel, mint a jelentősebbeké, és időnként keményen rávilágítanak az alapelvek sivárságára is.

Máskor meg kimondottan hasznosak: író-olvasó találkozókat szerveznek, nyüzsögnek, meghívják a díjas-koszorús költőket ide vagy oda, néha interjúra kérik fel őket; mindenképpen pénzt és ismertséget hoznak a számukra. Hogy aztán az ismertséggel a „nagy művész” mennyire képes élni, az más lapra tartozik.

A posztmodern (vagy kései neoavantgarde) kánonnak igazából nem a dilettánssal van baja, hanem valaki mással. Mivel ez nagyon is érinti a szerelmi lírát, beszélnem kell róla.

Kezdeném azzal, kit is, kiket is titulálnak dilettánsnak.

Elvileg ugyebár a rossz, a gyenge, a tehetségtelen írót, költőt. Aki még esetleg erőszakos is, aki meg van győződve saját elhivatottságáról. Nyilván vannak ilyen karikatúraszerű figurák, létezésük pedig igen jól jön a posztmodern ideológusoknak, hogy minden más, az övékétől eltérő lírai megnyilvánulást teljes rosszhiszeműséggel egybemoshassanak velük.

Igazság szerint a dilettánsozásnak – nálunk legalábbis – egyre inkább politikai felhangjai (is) vannak. Bizonyos jelek arra mutatnak, hogy másutt is így van, vagy így lesz előbb-utóbb. A jelenség viszonylag friss, de egyre gyorsuló tempóban halad. Az irodalmi életben politikai alapú szekértáborok keletkeztek és keletkeznek, ami azt eredményezi, hogy a kánon által felügyelt szférák szűkülnek. Előbb-utóbb ez nyilvánvalóan oda fog vezetni, hogy dilettánssá nyilvánítanak majd minden olyan alkotót, aki nem a kánon által megkövetelt egyedül üdvözítő baloldali liberális elveket vallja, illetve aki nem tartozik ennek szekértáborába. A kánon természetéből adódóan nem tehet engedményt, sőt a globalizáció előre haladtával mind inkább elmerevedik. A más politikai hitvallást valló alkotók és művek egyre inkább kívül rekednek rajta.

A kánon elmerevedésével párhuzamosan lényegében interdiktum alá kerülnek a kánon által elvárttól eltérő formai és tartalmi törekvések, és a politikai felhangok erősödésével a kánont oltalmazó médiumok frazeológiájában az ellenfél nem csupán eretnek lesz, hanem szélsőséges is.

Ez a folyamat jelenleg a kezdeténél tart, de a tendenciája nyilvánvaló. Ezért némi visszahatás is érezhető. Jelenleg a dilettánsok kiátkozása sok esetben már olyan módon történik, ami magát, a kiátkozót kompromittálja elsősorban.

Nézzük tehát, kit is, kiket is mondanak ezen kívül dilettánsnak a gyakorlatban?

    Elsősorban azokat, akik a kánon gyakorlatától eltérő tartalmi és formavilágot valósítanak meg a lírájukban.
    Akik a kanonizált költőktől eltérő politikai vagy egyéb nézeteket vallanak.
    Akik nem tartoznak a kanonizált költők valamelyik egyesületéhez.
    Akik nem jelennek meg valamelyik kanonizált médiumban.

Természetesen érdemes ellenpróbát is tartani. Ki az, aki nem dilettáns?

    Hivatalos, kanonizált fórumok vagy médiumok által elfogadott,
    „Megfelelő” orgánumban, elsősorban folyóiratban megjelent,
    Kanonizált irányzathoz tartozó,
    Kötettel rendelkezik,
    Megfelelő orgánumtól megfelelő kritikát kapott,
    Rendelkezik a kanonizált körök által elfogadott díjjal,
    Tagja valamelyik kanonizált egyesületnek.

A felsorolás nem tartalmaz hangsúlyokat, igazából a kanonizált líra világában az előrejutás sokkal kevésbé függ az alkotás színvonalától, mint a hatalmi és a protokolláris tényezőktől, a kapcsolatrendszerben elfoglalt helytől. Nagyon leegyszerűsítve: költőnek tekinthető, aki ezt hivatalosan igazolni tudja.

A minőség másodlagos szempont, a közönség elismerése azonban egyértelműen hátrányos. Akit a „plebs” szeret, gyanús, annak populista íze van, azt nem divat elismerni, támogatni meg főleg nem. Eme kificamodott logika értelmében „az igazi költő” a „műveletlen tömeg által el nem ismert, meg nem értett. Minél kevesebben olvassák, annál nagyobb költő.

A kisszerűség megteremti a maga patinásnak tűnő kapcsolatrendszerét, és eredményesen szigetel el a valóságtól. A kapcsolatrendszernek a határokon túlra való kiterjesztése a jelentősség látszatát kelti, „világra szólóvá” teszi azt, ami voltaképpen belterjes. Ha a kommunikációs mező leszűkül, fontosnak és meghatározónak tűnnek olyan banalitások, mint hogy ki melyik egyesületből és miért lépett ki, melyikbe lépett be, ki milyen díjat vett át éppen, hol milyen pohárköszöntőt tartott, ki hány percig beszélt, mit hangsúlyozott, melyik „vájt fülű” kritikus kiket sorolt fel, és milyen sorrendben.

A jelentéktelenség a szolgálattevő média készségességéből fakadóan terjed tova. Különválik egymástól a líra, illetve a róla szóló híradás. A média már régen nem tudósít versekről, hiszen azok teljességgel érdektelenek, megelégszik helyettük a költők listájával. Listák itt, listák ott, listák amott. Ez nagyon emlékeztet arra, amikor a munkásmozgalom-történeti jegyzetek rendszeresen felsorolták a párt vezető testületének tagságát; a listában felolvad az egyén, de anélkül, hogy  a lista valamiféle közösségi bölcsesség látszatát keltené.

A költészet felülről vezérelt jelentéktelenségének fontos állomásához érkeztünk, maga a lista jelzi művek, személyes élmények és benyomások hiányát. Előttünk áll a költészet inflációjának immáron végső stádiuma. Minél hosszabb a lista, annál jelentéktelenebb, amit képvisel. A hatalom szempontjából mestermunkának tűnhet, hiszen van egy olyan sznob költészet, amelynek a hatóköre eredendően kicsi, de sikerrel gátolja egy másmilyen líra kialakulását.

„A költők a világ el nem ismert törvényhozói”?

Ilye körülmények között aligha. Csak egy belterjes szubkultúra; futballcsapatnak sok, társadalmi jelentőségű csoportnak kevés. Ahhoz azonban, hogy költőként funkcionáljanak, valóban túl sokan vannak. Hosszú, személytelen lista, sok jelentéktelen névvel.

Viszont – protokolláris jellegénél fogva – a költő státusz üres megélhetési pózzá degradálódott. Lehet vitázni az aktuális kormányzattal, milyen díjhoz mi jár. Kinek miféle anyagi támogatás dukál. Lehet önkormányzatnál, pártnál kuncsorogni kiadásért, díjért, ösztöndíjért.

A közember sokkal többet lát ebből, mint szeretnék. A fejét csóválja, és bohócnak érzi a fontoskodó költőket. Itt is egy, ott is egy. A „költő” számára valami különleges megtiszteltetés. Nem nagyon érti, hogy lehet ez „foglalkozás”.

Foglalkozása: költő…

Mit csinál reggel nyolctól este hatig – kérdi a közember. Mit csinál? Költ?

A listán annyian vannak, hogy már ezt se teszi fel. Végig se olvassa a listát.

Hovatovább a lista pótolja a közember felé az érdemi költészetet, gondolhatnánk. Ez azonban nem így van.

A szerelmi líra mégsem szűnik meg. Ahogy a szerelem sem. Fütyül a kánonra.

Folytatása következik.