Kilencvenötödik rész

 Ha a líra helyzetét igazán alaposan mérlegre akarom tenni, sokkal mélyebbre kell tekintenem.

A líra minden irodalmi műfaj között a legszemélyesebb, és a legegyetemesebben személyes, a legközvetlenebbül kötődik emberi mivoltunk belső szerkezetéhez. Tárgya a nyilvános személyesség. A személyiséget is, a közösséget is az érzelmeken keresztül képviseli; mint az emberi lényeg személyes és közösségi oldalának legmeghittebb kifejezője.

Isten létének vagy nemlétének „bizonyítása” valójában nem tartozik a filozófia illetékességi körébe. Akkor sem, ha állandóan megpróbálkozik vele. A közismert istenbizonyítékok és isten-ellenbizonyítékok csupán gondolati játékok; a premisszák elfogadása mindegyik oldalon alapvetően hit kérdése, ezek elutasításával meg az egész „bizonyíték” érvénytelenné válik. A kérdés nem oldható meg, és már Kant megértette, hogy nem is ez a lényeg, hanem a mögötte rejlő erkölcsi tartalom.

Az Isten nélküli világ elképzelése nem feltétlenül ateista világnézet, ahogy az isteni lényeg elfogadása sem feltételezi mindenképpen a személyes Istenben való hitet.

Az európai gondolkodás történetének legkomolyabb fordulatainak egyike volt, amikor a protestantizmus sikeresen kiküszöbölte a világból – Istent. Az eleve elrendelés tanának különféle megfogalmazásai abban egyeznek meg, hogy a világban többé már nincs szükség Istenre. Az eleve elrendelés ugyanis nemcsak a szabad akaratot tagadja, a cselekvő Istent is kirekeszti a világból.

A mechanisztikus polgári világnézet szerint Isten valami szerfelett ügyes amatőr ezermester volt, aki összebarkácsolta a világot, megalkotta a tudomány számára folyamatosan megismerhető törvényszerűségeket, aztán – mint aki jól végezte a dolgát – örökre ki is vonult belőle. A világot nem felügyeli, nem cselekszik, nem tesz csodát, és haszontalanul imádkozunk hozzá.

Ezért nem számít a megbánás, ezért „kevés az üdvösséghez” a jó cselekedet, az Öreg úgyis eleve eldöntötte, hogy ki üdvözül és ki nem, kár Őt kérlelni, úgyse hallja, és nem is érdekli.

A modern tudomány ebből a mechanisztikus polgári világnézetből, ennek talaján alakult ki, és lényegében még most is így gondolkodik. A cselekvő Istentől nem kell félni, üdvözlégy hát egyszerű és jól érthető eleve elrendelés, pokolba gyónás és bűnbánat, keblünkre közönséges haszonelvűség. Salve lucrum!

A haszonelvűség érvényre juttatásához mindenképpen ki kellett ebrudalni Istent az Univerzumból, hiszen Isten cselekvő jelenlétének feltételezése esetén a közgazdaság összes gyakorlati elve véteknek számítana. A profithajsza és a kamatszedés összeegyeztethetetlen a cselekvő Isten elvével. Ahogy a piac utópiája is.

Közben persze a mechanisztikus polgári világnézet már hatályát veszítette, éppen az általa felnevelt természettudomány döntötte romba, de az általa generált haszonelvű gondolkodás a hétköznapok világában még mindig érvényben van, sőt a demokrácia örve alatt éppen most akarja rákényszeríteni ezt a „nemzetközi gazdasági elit” az egész világra.

A kamat, a piac természetelvű mindenhatósága és a haszonelv érvényre juttatása jegyében azonban valami sokkal fontosabbat is kitagadtak az emberi civilizáció gondolati rendszereiből: az erkölcsi világrendet. Persze nem azonnal és nem kategorikusan, de a végpont aligha lehetett más.

Igazából itt, és emiatt kezdett széttöredezni, aprózódni, szubkultúrákra korcsosodni az emberi kultúra, és ez a folyamat még ma is tart.

A „modernség” kirekesztette a világból az erkölcsi világrendet, ami nélkül pedig nincs tartalmas emberi civilizáció, nincs perspektíva, lényegében véve jövő sincs.

Az erkölcsi világrend azonban nem feltétlenül kötődik Isten létéhez vagy nemlétéhez.

A mindennapok világában az erkölcsi világrend legfőbb őre: a líra.

A valódi líra.