SZÁZTIZENKILENCEDIK RÉSZ

A költőnek a nyelvvel szembeni felelőssége a líra legfontosabb tényezői közé tartozik. Ezen felelősség nélkül valódi, értékes költészet nem létezhet.

A költőnek anyanyelvét – költészetének nyelvét – tökéletesen birtokolnia kell, ez erkölcsi és szakmai kötelessége. Minden költőnek igazi anyanyelve az a nyelv, amelyen költeményeit írja. Janus Pannoniust ugyan jelentős magyar költőként tartjuk számon, de tudomásul kell vennünk, hogy ő nem magyar, hanem magyar érzelmű latin költő volt. A latin volt a költői anyanyelve, azt nyilvánvalóan sokkal jobban birtokolta, mint a magyart. Közönségével, művésztársaival, a humanistákkal is latinul érintkezett a legtöbb esetben. Plótinosz írásait sem magyarra, hanem latinra fordította.

Költői nyelvével – anyanyelvével – a költő igen bensőséges viszonyban van, a nyelv a legteljesebb értelemben vett munkaeszköze. A lehető legmagasabb színvonalon használja, amellett formálja, alakítja, legbelső titkait is ismeri.

Lehet több nyelven is verselni, de az ilyen költő általában elaprózza önmagát és tehetségét – felelőtlenül cselekszik. A világirodalom legjobbjai közt is ritkaságszámba megy az olyan, aki több nyelven is képes volt jelentős lírai művek alkotására. Erre nem is kell törekedni. A költőnek – költőként – egyetlen nyelvet kell ismernie, de azt tökéletesen. A többi nyelven ő is olvasó, és a másik nyelv költészetének elkötelezett híveként megpróbálhatja saját nyelvére átültetni annak remekeit.

A jó költőnek nem kell feltétlenül fordítónak is lennie. Ez leginkább alkat kérdése. Arany Jánost a magyar fordítók pápájának nevezik, mert tömérdek nyelvből kiválóan fordított, az ógörögtől az oroszig. Vele szemben például Ady Endrének nincs értékelhető fordítói munkássága, de ez a magyar lírában betöltött rangját nem kisebbíti – régen túl vagyunk az úgynevezett Ady-revízió igazságtalan és ostoba támadásain.

Ezzel szemben gyenge költőből is lehet elsőrangú műfordító, a magyar irodalom történetében erre is akad példa.

A jó költő a nyelv tökéletes birtokában fejleszti annak lehetőségeit, egyben mindig növeli a líra hatósugarát. A lírai nyelv mindig a beszélt nyelv legválasztékosabb, legszebb nyelvhasználata.

A magyar líra nagy újítói – Balassi, Csokonai, Petőfi, Ady vagy József Attila – felfrissítették, élővé tették a költészet nyelvét, igen nagy részben azzal, hogy líraivá nemesítették koruk beszélt nyelvét.

Például Petőfi korának mesterkélt nyelvezetű almanach-lírája helyett természetes népi lírát, új ízt hozott, Ady pedig egy végsőkig kiüresedett, pózoló és álságos költői nyelvhasználatot cserélt friss, élő nyelvre.

Az igazi költői nyelv mindig az aktuális élő, beszélt nyelv legszebb változata. Sohasem valami elkülönült kisebbség kényeskedő műnyelve, és nem is mesterkélt fantázianyelv, vagy közönséges halandzsa.

A költő a nyelv fejlesztésének elkötelezettje, semmiféle „nyelvfilozófia” vagy „nyelvkritika” nem indokolhatja, ha rombolni kezdi.

A nyelv a közönség tulajdona – sohasem egyszemélyes. A közönség nyelvhasználata nem alkalmazkodhat a költőéhez – a költőnek kell alkalmazkodnia közönségéhez.

Folytatása következik.