Hatvannyolcadik rész

A művészet intézményi elmélete lényegében teljesen elválasztja egymástól a műalkotás státuszát és a művészi értéket. Utóbbival gyakorlatilag nem is foglalkozik, definiálására a legcsekélyebb erőfeszítést sem teszi.

Ha pedig a „műalkotás” fogalma puszta státusz, társadalmi konvenciók aggatta közönséges címke, akkor értelmet nyernek a meddő viták, amelyek azt firtatják idestova évtizedek óta, hogy mi különbözteti meg a műalkotást az egészen közönséges hétköznapi tárgytól. Hogy vajon a többi WC-ülőke is műalkotásnak tekinthető-e, vagy csupán az, amelyet a „szerzője” annak nyilvánított. Ha pedig a „műalkotást” egyszerre több helyen is kiállítják – ahogy az meg is történt – van-e valami mélyebb oka annak, hogy az azonos típusú, és egymással  minden tekintetben megegyező WC-ülőkék közül a művész éppen azokat a példányokat választotta ki, és vásárolta meg, amelyek a kiállítótermekben elhelyezést nyertek, és nem másikakat.

Az elmúlt években a „művészvilág” voltaképpen már az abszurditás határáig (vagy azon is túl) tesztelte a művészet intézményi elméletét; egészen az emberi ürülékből alkotott „műalkotásokig”. Az elméletet úgy kíséri az abszurditás, mint tulajdon árnyéka, ami talán természetes is, hiszen a műalkotás fogalmát fosztotta meg korábbi szakrális jellegétől. Azzal, hogy hivatalosan elismerte, bármely művész pillanatnyi szeszélye műalkotássá avathat bármilyen tárgyat; nemcsak a hétköznapi tárgyak számára engedélyezte a „műalkotás” státuszába való helyezkedést, egyúttal közönséges tárggyá fokozta le a műalkotást.

A műalkotás fogalmának profanizálása persze semmiféle esztétikai problémát nem old meg, ilyen ambíciói nincsenek is. Hozadéka csupán annyi, hogy kanonizálta a „művészvilágban” ténylegesen létező tendenciákat.

Azzal, hogy a műalkotás státuszát radikálisan elválasztotta nemcsak az esztétikai értéktől, hanem az alkotás fogalmától is – talán akaratlanul – sikerült megkérdőjeleznie a „művész” státuszát is.

Haladjunk sorjában.

Ha valamely tárgy a benne tárgyiasult esztétikai értéktől és alkotói munkától teljesen függetlenül, pusztán azáltal válik műalkotássá, hogy „a művészvilág”, illetve az utóbbi által kanonizált „alkotó” annak nyilvánítja, akkor a műalkotás puszta kinevezés eredménye, a „művészeti” bürokrácia által eszközölt közönséges megkeresztelés.

A művészet intézményi elmélete ezen a ponton kezd igazán lelepleződni. Veszedelmes teória, de leginkább önveszélyes; naiv őszintesége folytán súlyos következményeket hordoz magában arra a körre nézve, amelynek érdekében megszületett.

Ha puszta kinevezéssel bármi – még egy halom ürülék is, ahogy meg is történt – kényelmesen műalkotásnak minősíthető, az magában hordja azt a következtetést, hogy a műalkotás státuszának elnyeréséhez nem feltétlenül szükséges az elmélyült művészi alkotómunka, sőt annál a „művészvilág” kapcsolatrendszerében való jelenlét mérhetetlenül fontosabb. Az elmélet voltaképpen azt állítja, hogy teljes értékű műalkotást hozhat létre a dilettáns játszadozás.

A művészet intézményi elmélete mögött álló „művészvilág” így mar – önmagába.

Mert hogy: Ki alkotja a kinevezett műalkotást?

Nyilván a kinevezett művész.

Folytatása következik.